Ma reggel még mindig kicsit hűvös volt, viszont a szél miatt végre eltűntek a legyek. A mai reggelit kihagytam, mert elsétáltam a SuperU-be venni egy csomag nyomtatópapírt Anne-nek. Történt ugyanis, hogy megkértem Francist, hogy a mai estén nézzünk át két művet, amit hoztam, és amelyeket az Acapellart-tal jövőre a maribori versenyen énekelnénk – már ha elfogadják a jelentkezésünket. Francis természetesen készséggel rendelkezésemre állt. Igen ám, csak éppen a két kottát természetesen otthon hagytam. Anne megígérte, hogy ha átküldöm neki e-mailben, kinyomtatja nekem őket, bár nincs sok nyomtatópapírja – na ezért mentem el a szupermarketbe.

Elküldtem az e-mailt Anne-nek, de nem olvasta végig elég alaposan, amit írtam. Az egyik kotta ugyanis Gallus egyik miséjét tartalmazza, de nekünk csak a Kyrie tételre volt szükségünk. Tehát csak hat oldal kellett az ötvenből. Anne viszont kinyomtatta mind az ötvenet – hat példányban. Még szerencse, hogy hoztam neki papírt. J

A próbán először külön próbáltak a fiúk és a lányok. A fiúk ismét Francis-szel dolgoztak, aki egy újabb férfikari művet tanított nekünk. Kevésbé technikás, mint az eddig tanult Rore mű, ennek ellenére nagyon szép hangzású. A próba második felében összkari próba volt, amikor is néhány rizikós részt még átismételtünk Somával.

Ebéd után kaptunk egy kis szabadidőt, mivel a mai, Fontés-ben tartandó koncertre csak négykor kellett elindulni. A délelőtt folyamán szerencsére megérkeztek a buszhoz rendelt új aksik, így semmilyen probléma nem állhatott az utunkba. A szabadidőt ki-ki beszélgetéssel, olvasással vagy medencézéssel töltötte.

Bár azt hittük, semmi nem fog utunkba állni, egyvalami mégis bekavart. Négy órakor rendben elindultunk Fontés-be, ám néhány kilométer után megállt a kocsisor. Ennek oka, hogy az idei Tour de France épp ekkor haladt keresztül a szomszéd városon, Pézenas-on. Már messziről láttuk a négy-öt közvetítő helikoptert. Nagyon jó lett volna látni valamit a tényleges versenyből, de sajnos mire mi odaértünk, addigra már elmentek. Francis előző este elmesélte egyébként, hogy hogyan is néz ki ez az egész. Azt mondta, hogy az ember vár kb másfél órát az út szélén, aztán először feltűnnek a helikopterek, aztán kicsivel később a rendőrautók jönnek, majd megérkeznek az első motoros operatőrök. Majd végre feltűnik az élboly és… zumm… már el is mentek. Aztán kicsivel később jönnek az üldözők is. Viszont az egész nem tart még egy percig sem. J Ettől függetlenül azt mondta, hogy nagyon nagy élmény egyszer így megnézni a versenyt. Hát sajnos mi lemaradtunk, de elmondhatjuk, hogy bedugultunk a Tour de France miatt. J

A Fontés-i templom még mindig olyan gyönyörű, mint tavaly volt. Mivel a dugó miatt későn érkeztünk, ezért helyszíni próbára nem volt időnk. Csak megbeszéltük a műsort, illetve az egyes darabokhoz tartozó felállásokat, és utána nem sokkal már el is kezdtük a koncertet. Összességében szerintem sokkal jobban sikerült, mint a hétfői koncert, még annak ellenére is, hogy páran úgy érezték, hogy itt kevésbé volt jó énekelni.

Koncert előtt pedig egy nagyon kellemes meglepetésben volt részem. A hétfői koncert után ugyebár Francis meghívta a közönséget ide a kertbe. Én és Magyar Pisti akkor egy francia párral beszélgettünk, akiknek saját szőlőjük és borászatuk van – a hétfői bejegyzésben erről is írtam. Szóval ez a pár eljött most a Fontés-i koncertre is, és amíg mi Somával kint beszéltük épp a művek sorrendjét, a hapsi odasündörgött mellém, és a kezembe nyomott egy üveggel a saját vörösborából – ha jól értelmezem a címkéjét, ráadásul valami díjnyertes borról van szó. Nagyon meglepett, de egyben nagyon kedves gesztus is volt. Úgy döntöttem, hogy majd a verseny után kibontjuk – reméljük okunk is lesz ünnepelni, nem csak alkalmunk. J

A koncerten a nőikar a teljes versenyprogramját elénekelte, és szerintem nagyon jól összeérett a műsoruk. Egységesen szólt, szép volt, jók voltak az arányok, szóval tényleg le a kalappal. Különösen Gyöngyösi Levente Quo ibo c. műve tetszett. Egyrészt baromi jól meg van írva, másrészt a lányok tényleg szépen elénekelték.

Fél kilencre értünk körülbelül haza, kilenckor pedig vacsoráztunk. Mondanom sem kell, hogy ezúttal is nagyon finomat ettünk. Vacsora után egy-egy ajándékkal köszöntük meg Francis-nek, Anne-nek és Elizá-nak a vendéglátást, és azt a sok-sok türelmet, segítőkészséget és odafigyelést, amellyel irányunkban voltak.

Ezután pedig volt lehetőségünk arra, hogy átnézzük azt a két művet, amit hoztam Francisnek, és amit Anne kinyomtatott nekünk. Annyit kértem tőle, hogy énekeljük át ezeket a darabokat és utána mondjon néhány tanácsot, hogyan formázzuk a motívumokat, mire érdemes figyelni, stb. Egészen este tizenegyig dolgoztunk rajtuk, és ezúton is nagyon hálás vagyok ezért egyrészt Francis-nek, másrészt Somának, Toldi Orsinak és Szabó Szilvinek, hogy kisegítettek minket a hiányzó szólamokkal. Ahogy ott énekeltünk együtt, kicsit visszatértek a tavalyi kis csoportos énekléses élmények, amelyek igazán varázslatossá tették az ittlétet. Így most már egy kicsit lélekben is feltöltődve nézünk a holnapi nap elé, amikor is búcsút veszünk a La Maison Verte-től és indulunk Spanyolországba.

Amikor végeztünk a munkával, akkor már hangzavar fogadot minket az udvaron, hiszen a francia nemzeti ünnep előestéjén vagyunk, és már ma falunapot tartanak, retro bulival – ez meg itt van szinte a kertünk végében. J

Próbálj meg aludni…

bonne nuit

Hiába volt ma reggel csak kilenctől a reggeli, ha egyszer ezek az átkozott legyek már reggel fél hét után nem hagyják aludni az embert. Roppant idegesítő dolog. A reggel hűvösebb volt a tegnapinál is és erősebben fújt a szél is, így szinte fáztunk.

Mivel a reggeli egy órával csúszott, így a próba is csak tíz órakor kezdődött. Soma minden egyes művet kielemzett, amit a koncerten énekeltünk, mindegyikről elmondta, hogy mi volt a jó, mi volt a rossz, mi az, amin még javítani kell. Meglepetésre kiderült, hogy Kodály Mátrai képek című művében van több apró, de fontos dolog, amin csiszolnunk kell. Ez azért furcsa, mert szerintem ez a darab már több mint tíz éve repertoáron van, szóval szinte unásig tudjuk. Talán épp ez is a baj.

Ezen kívül arról is beszélt Soma, hogy a verseny miatt fontos, hogy ne csak kórusként, hanem közösségként is nagyon jól tudjunk együttműködni, épp ezért fontos az, hogy a közösségi programokat is együtt töltsük el – célozva ezzel a délutáni tengerparti kirándulásra. Annyiban találva éreztem magam, hogy én nem terveztem kimenni a partra, mert Venezuela óta nem annyira vonzanak a tengerpartok. Szerettem volna itthon maradni a medence partján, olvasgatni, pihenni. Azt viszont nem szerettem volna, hogy bárki azt higgye, hogy esetleg nem támogatom a közösséget, szóval végül én is kimentem a partra. Annyi kis csalást vittem a dologba, hogy nem kifejezetten a tengerparton ücsörögtem, hanem egy közeli kocsmában – Fécivel, Kondor dokival és Szilárddal. Mivel a dokin Cantemus – Hungary feliratú póló volt, ezért a pincér hangos „Köszönöm!”-ökkel köszönt meg minden rendelést. Azt mondjuk nem firtattuk, hogy honnan tudja, hogy mondják magyarul a merci-t. :-)

Mivel az ebédet egy órakor költöttük el, így csak kettőkor indultunk el Beziérs-be a tengerpartra. Nem is sok szabadidőnk maradt, tekintve, hogy egy órás az út, és ötkor már indultunk is vissza. Legalábbis indultunk volna. Amikor ugyanis odaértünk a buszhoz, Levente mondta, hogy a napközben tapasztalt akkumulátor probléma végleg elhatalmasodott, és a busz nem indult. Viszont végül is sikerült elhárítani a problémát, így gond nélkül útra tudtunk kelni.

Visszaérkezés után tartottunk még egy rövid próbát, aztán a kilenc órai vacsiig szabadidőt kaptunk. Sajnos az idő kifejezetten hidegre és szelesre fordult, így ma a medencés parti kimaradt. Vacsorára egyébként ismét nagyon finom kaját készített nekünk Ken, fűszeres sült csirke és remek marhasült várt minket többféle salátával. És ismét megállapítottuk, hogy nem kell ahhoz szénhidrátban gazdag köret ahhoz, hogy finomat együnk. Desszertként igazi angol édesség volt felszolgálva, aminek a nevét ugyan nem tudom megmondani, de nagyon finom volt. Eperrel és rebarbarával készült.

Vacsora után érkezett az egész nap és számomra az egész itt töltött idő legfontosabb momentuma: a közös szabad éneklés Francis-szel. Bementünk a próbaterembe, Francis pedig elővett két kötetet, amiben angol reneszánsz egyházi zeneművek voltak, és abból énekeltünk találomra kiválasztott műveket. Még ha nem is szólt minden tökéletesen, azért így is nagyon felemelő élmény volt. Szilárd szerint szinte terápiás hatása volt, és ezzel a megállapítással elég nehéz lett volna vitatkozni. Ha nagyon elvetemült akarok lenni, azt mondanám, hogy akár még a versenyt ki kihagynám azért, hogy itt maradhassunk, és ilyen műveket énekelhessünk. De persze nem mondok ilyet, mert a verseny is nagyon fontos, és azt is nagyon várom.

Francis-szel azért megbeszéltük, hogy amennyiben lesz még lehetőség közös éneklésre a csütörtöki indulás előtt (tehát holnap), akkor azt megejtjük.

Ezzel a várakozással térünk ma nyugovóra – egy kis beszélgetés után.

jóéjt

Reggel kevésbé volt melegünk, tekintve, hogy viszonylag felhős napra ébredtünk. Olyannyira, hogy délelőtt még egy kis eső is esett. Voltak néhányan (köztük én), akik abban reménykedtek, hogy az előzőekhez képest ma esetleg hűvösebb napunk lesz, de reggeli után már láttuk, hogy valószínűleg tévedünk, ugyanis kisütött a nap. Ez azt eredményezte, hogy a levegő még párásabb volt, úgyhogy tudtuk, hogy ma is izzadós napunk lesz.

Kilenctől ismét próbáltunk Somával, tovább gyakoroltuk azokat a részeket a repertoárban, amelyek még csiszolásra kerülnek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden zökkenőmentesen ment, node épp azért szánjuk rá az időt a gyakorlásra, hogy még most derüljön ki minden olyan dolog, amin dolgozni kell, ne pedig a versenyen szembesüljünk azzal, hogy hiányosságaink maradtak.

A próba második felében a fiúk ismét elvonultak a szalonba Francis-szel azért, hogy tovább gyakoroljuk Rore művét. Egész jól haladtunk, ugyanis mire elérkezett a próba vége, addigra végig tudtuk énekelni, és egész jól szólt. Legalábbis Francis elégedett volt velünk. Azt ugyan nem tudom hogy mennyi volt ebből a valódi elismerés, és mennyi az udvariasság. :-)

Próba után kirándulás következett, átruccantunk a szomszéd nagyobb városba, Pézenas-ba, hogy egy kicsit sétáljunk, kikapcsolódjunk és ebédeljünk. Először megálltunk a Carrefour szupermarketben, hogy mindenki be tudjon vásárolni – én is feltöltöttem az ásványvíz készleteimet – majd tovább mentünk a belvárosba. Mivel már tavaly is voltunk itt, ezért ismerős volt a helyszín. Ahogy jöttünk-mentünk, rátaláltam arra az egyedi kis játékboltra, ami kizárólag fából készült gyermekjátékokat árul, és ami már tavaly is nagyon tetszett nekem. A probléma akkor az volt, hogy szieszta idején akartunk vásárolni, viszont abban az időben a bolt zárva volt. Hogy-hogynem idén is a szieszta kellős közepén érkeztünk ide, szóval ismét zárva találtam. De legalább ki volt írva, hogy fél háromkor nyit újra. Mivel el kellett tölteni addig az időt és éhesek is voltunk, beültünk egy étterembe ebédelni, majd fél három után visszatértünk a bolthoz, így végre tudtam ajándékot venni az otthoniaknak.

Az ebédet egy egész kis hangulatos étteremben költöttük el, de nagyon furcsa volt nekem, hogy egy ilyen frekventált helyen lévő étteremben mennyire színvonaltalan a mosdó. Egy összetákolt, kézzel lemázolt faajtó adott teret a koedukált objektumnak, és bármikor el szerettem volna menni kezet mosni, állandón francia nyuggerek áltak ott sorban. Amikor végre bejutottam, akkor sem voltam hanyatt esve a színvonaltól. A tegnapi esti meccsnézős pizzériában is csalódást okozott a wc, annyi különbséggel, hogy ott a belmagasság is csak kb 180 cm volt…

Az ebéd és a vásárlás után visszatértünk a busszal Roujanba és délután négykor átmentünk a helyi templomba próbálni a mai koncertre. Szerencsénkre nem volt bent olyan meleg, mint tavaly. Bár épp felújítás zajlik a templomban, az akusztikára ez nem volt hatással. Továbbra is nagyon szépen szól, és a próba meglehetősen jól ment. Próba után visszatértünk a szállásra, kicsit pihentünk, megfürödtünk, majd átöltöztünk. A templom teljesen megtelt. A koncertműsor vegyesen tartalmazott vegyeskari és nőikari műveket, így a fiúk kicsit pihenhettek közben. Nagyon hálás közönségünk volt, hiszen a koncert végén felállva tapsoltak meg minket.

Ahogy tavaly is, Francisék idén is meghívták a közönséget a La Maison Verte-be egy kis kötetlen összejövetelre. Nagyon sok angol él a környéken, így több angol szót hallottunk, mint franciát, ennek ellenére én és Magyar Pisti egy francia párral társalogtunk. Szerencsére viszonylag jól beszéltek angolul, így érdemi beszélgetés zajlott. A bácsi elmesélte, hogy szőlőültetvénye van, és korábban több évben is Dunaújvárosból érkeztek hozzá munkások, akikkel nagyon jó viszonyban voltak.

Miután a vendégek elmentek, megettük a vacsit, ami ezúttal Paella volt, amit Ken, egy vendégszakács készített. Remekül sikerült, nagyon ízlett.

Vacsi után ismét medencés partit tartottunk, és kifejlesztettük a medencébe ugrós kínai figurát. Volt, aki jól tudta teljesíteni, volt, aki nem. És olyan is volt, aki az elején nagyon ügyesen csinálta, majd végül teljesen elvesztette a fonalat, igaz Cunci? :-)

 A végén még Francis kislánya, Eliza is beszállt és nagyon ügyesnek bizonyult.

Soma a vacsora után mondott néhány szót a koncertről. Elmondta, hogy voltak nagyon szép pillanatok, de volt olyan is, amin érződött némi fáradtság, ezért holnap kivételesen csak tíztől fogunk próbálni. Ezzel a jó hírrel térünk nyugovóra – persze csak egy kis esti beszélgetés után.

Ma tehát megkezdődik a további munka a cantonigrosi versenyre (tegnap rosszul írtam: bár Vic-ben leszünk, a versenyt Cantonigrosban rendezik meg).

Reggel arra ébredtem, hogy két légy azon versenyzik rajtam, hogy melyikük idegesítsen jobban. Hasonlóan a tavalyi évhez, hálistennek idén sincs szúnyog, de ennyi legyet még életemben nem láttam. Mindenütt ott vannak, és elég bátrak ahhoz, hogy belerepüljenek a füledbe vagy épp a szádba éneklés közben.

A reggelit nyolckor fogyasztottuk el, majd kilenckor elkezdtük a mai első próbát Somával. Szemben a tavalyi évvel, amikor kötetlenebb volt a program, idén elsősorban a versenyprogramunkat gyakoroljuk, csiszolgatjuk, hogy minél jobb legyen. Természetesen vannak még olyan elemei a repertoárnak, amelyeket újra és újra át kell nézni, dehát épp azért vagyunk itt, hogy nyugodt körülmények között tudjunk gyakorolni.

A vízkészleteim sajnos fogytán voltak, és a szupermarket csak délig volt ma nyitva. Emiatt nem volt lehetőség feltölteni a hűtőt magamnak. Anne azonban volt olyan kedves és felajánlotta, hogy mivel úgyis megy bevásárolni, hoz nekem, ami csak kell. Nem akartam szemtelen lenni, úgyhogy csak két üveg vizet kértem tőle.

Fél tizenegy magasságában Soma elengedte a fiúkat, hogy egyrészt tudjon a lányokkal gyakorolni a nőikari programra, másrészt ma volt a napja, hogy mi készítsük az ebédet. A menü paprikás krumpli volt. A főszakács szerepe Gabeszra hárult, mi pedig a keze alá dolgoztunk: hagymát és krumplit pucoltunk-aprítottunk, felszeleteltük a kolbászt, szalonnát, paprikát, paradicsomot, majd elkezdődött a főzőcske. Mindeközben hallgattuk, hogyan produkálnak a lányok, és szerencsére tetszetős volt, amit hallottunk. :-)

ToZsó mindeközben a medencében töltötte az időt, áztatta magát a vízben és süttette magát a napon. A lányok délben befejezték a próbát, az ebéd pedig egy órára elkészült. Degeszre ettük magunkat, közben villámgyorsan elterjedt köztünk a hír, hogy ToZsó nincs sehol. Felment a szobájába és azóta senki sem látta. Én ugyan felvetettem, hogy talán alszik (másfél órás medencézés után), de többen állították, hogy lehet, hogy valami baja van. Még Kondor dokit is utána küldték, hogy nézze meg. Természetesen (és persze szerencsére) semmi baja nem volt, egyszerűen csak aludt. :-)

Ebéd után kaptunk egy kis sziesztát, amikor mindenki azt csinált, amit akart. A legtöbben medencéztek, mások csak pihentek az árnyékban vagy a szobájukban, megint mások beszélgettek. Én az árnyékban pihenést választottam és közben néztem, ahogy a lányok birtokba veszik a medencét – elég jó kis program. Kicsit később Plank Valival játszottunk egy parti Scrabble-t, de a bennem lakó úriember nem engedi, hogy leírjam ide, hogy ki nyert (tehát én). :-)

Délután négytől ismét próba következett. Soma a lányokkal kezdett a próbateremben, a fiúk pedig Francis-szel dolgoztak a szalonban. Rore egy igen érdekes hangzású és épp ezért meglehetősen nehéz művét néztük át (ahogy tavaly is), de a siker nem sokkal volt nagyobb a tavalyinál. De legalább elértünk a mű végéig. :-)

Körülbelül másfél óra után már az egész vegyeskar együtt próbált, és folytattuk a versenyprogramunk csiszolását, illetve készültünk a hétfői, roujan-i koncertünkre.

A próba és a vacsora közti időben ismét szabad programunk volt, csobbanásokkal, beszélgetésekkel, a legyekkel való állandó küzdéssel, illetve páran megpróbálkoztak a petanque-kal is. Azt megtudtuk a vendéglátóinktól, hogy sajnos az elmúlt tél nem volt valami hideg, ezért nem csak legyekből, hanem egyéb rovarokból is nagyon sok van idén nyáron. Így hát előreláthatóan ezzel nap mint nap meg kell majd küzdenünk – de egye fene. Gyönyörű helyen vagyunk, el bírnánk itt tölteni egy hónapot is akár, ez legyen hát e legkisebb gondunk.

Vacsorára Francis által grillezett sült kolbászt, illetve Anne által készített krumplit, és többféle salátát kaptunk. Miután ismét teleettük magunkat, felkerekedtünk, hogy egy helyi bárban megnézzük az EB döntőt. Nem volt messze az egység, viszont odaérve kiderült, hogy ez igazából egy pizzéria, így olyan istentelen meleg volt bent, hogy majdnem felfordultunk. Viszont ez sem akadályozott meg minket abban, hogy megnézzük a meccset. Sajnos a végeredmény nem dobott fel minket és a velünk együtt szurkoló franciákat sem, de hát ilyen a foci. Az élet megy tovább, és holnap már koncertünk van, tehát van mire koncentrálnunk.

Ezzel a gondolattal térünk hát nyugovóra.

pápá

Ismét eltelt egy év, és a Cantemus vegyeskar ismét felkerekedett.

Amikor tavaly elbúcsúztunk Francis Steele-től, akkor  kicsit szomorúak voltunk, hiszen elmondta, hogy szeretné eladni a La Maison Verte-et, mivel Anne-el ketten már nem nagyon bírják a sok munkát, amivel jár. Mi ugyan megkértük őket, hogy lehetőleg ne váljanak meg ettől a csodálatos helytől, de tudtuk, hogy ez a döntés bizony rajtuk áll.

Szerencsénkre az eladás nem történt meg, így az első úticélunk ezúttal ismét Roujan. Majd néhány nap után utazunk innen Spanyolországba, Vic-be, ahol egy versenyen fogunk részt venni.

Július 8-án, pénteken reggel hét után gyülekeztünk a Kodály iskolánál, és valamivel fél nyolc után indultunk el.

A magam részéről nagy várakozásokkal tekintettem az út elé, egyrészt azért, mert már régen voltunk versenyen, másrészt a tavalyi csodálatos roujan-i élmények még elevenen élnek bennem (és azt hiszem, az énekkar más tagjaiban is), és remélem, hogy ha idén még csak pár napig is leszünk itt, ismételten rengeteg szép élménnyel gazdagon utazhatunk innen tovább.

Az út első etapja Monzáig tartott, ahová kb 14-15 óra buszozás után értünk. Egy B&B hotelben szálltunk meg, ami egészen kellemes szállás, kényelmes, légkondis szobákkal. Bár a buszon utazás alapvetően eseménytelen és némileg unalmas, de azért mégiscsak fárasztó, így nem sokáig kukorékoltunk ébren, hamar nyugovóra tértünk. Örültünk, hogy a két napos utazás ellenére van egy hely, ahol meg tudunk rendesen fürdeni, és kényelmesen alhatunk.

Szombat reggel (július 9.) a kellemes reggeli után nyolc órakor pakoltunk be a buszba és indultunk tovább. Mivel az út nagyobbik részét már megtettük, Soma szeretett volna meglepni minket egy kisebb kirándulással Fontaine-de-Vaucluse-be. Az elmúlt két évben volt szerencsénk eljutni dél-Franciaországba, és minden alkalommal elmondta, hogy mennyire szép az a hely, és hogy mennyire érdemes lenne oda elmenni. Ez sajnos különböző okokból nem jött össze, de most rá volt szánva az idő, semmi sem álhatott az utunkba – gondoltuk mi. Sajnos az olaszországi autópálya-forgalom nem így gondolta. :-)

Hatalmas dugókban araszoltunk, és így teljesen elcsúsztunk az eredetileg tervezett időbeosztáshoz képest. Fontaine-de-Vaucluse így ismét ugrott… Viszont megvan az indok, hogy miért kell majd jövőre is eljönni. :-)

Az elmaradt kirándulás fölött érzett szomorúságunk hamar elmúlt, amikor Plank Valika kitalálta, hogy nézzük meg a Bor, mámor, Provence-t – harmadjára is (merthogy tavaly és tavalyelőtt is megnéztük már). És a végén megint összejöttek a szerelmesek. :-)

Franciaországban egyébként még az autópályán is fokozottabb a rendőri ellenőrzés, gondolom, egyrészt az EB, másrészt a korábbi sajnálatos terrorcselekmények kapcsán. Mi sem úsztuk meg az ellenőrzést, és az egyik autópálya-kapu után félreállítottak minket a rendőrök. Kinyílt az ajtó, majd felszállt egy napbarnított, magas, ragyogó fehér fogsorú rendőr. Illedelmesen, mosolyogva köszönt: ’Bon Jour’, és ettől a lányok széles mosoly kíséretében máris mindent bevallottak… :-) Szerencsére nem volt semmi fennakadás, és ezúttal még John-t sem szállították le a buszról, nem úgy mint a román határon a kolozsvári fellépés alkalmával…

A GPS-en folyamatosan nyomon követtük, hogy hol járunk, és a hangulat egyre inkább a tetőfokára hágott, amikor már közeledtünk Roujan-hoz. Körülbelül este kilenc óra lehetett, amikor megérkeztünk. Ismerős környezet lévén a szobabeosztás nem jelentett problémát. Az újak (mármint akik először járnak Francis-nél) kivételével mindenki tudta, hová kell mennie. Miután berendezkedtünk, köszöntöttük vendéglátóinkat, aztán rávetettük magunkat a kikészített sörre és borra, illetve megtörténtek az első csobbanások a medencében (és máris akadt olyan lány, aki akarata ellenére tette ezt meg). :-)

Vacsorára könnyű pastá-t kaptunk, majd énekeltünk egyet Szabó Verának névnapja alkalmából. Ezután pedig kötetlen program következett: újabb medencés csobbanások, beszélgetések zajlottak, illetve belenéztem életem legrosszabb ping-pong meccsébe, amit Kondor doki, Szilágyi Robi, Magyar Pisti és Féci adott elő. :-)

Holnap ugyan már kezdődik az érdemi munka, rengeteg próbával, de ma még jár egy kis lazítás. Azt hiszem, idén ismét remek napokat fogunk tölteni itt, Roujanban.

pápá

A szél nem csitul, így egész éjszaka meglehetősen szeles a szobánk, de nemigen bánjuk. Talán végre most először lesz olyan hőmérséklet éjjel, hogy akár még kellemesen aludni is lehet. Nem kell ringatni elalváskor, hiszen némi bor nálam is lecsúszott, így tényleg egész jó alszom.

A csütörtök a búcsúzás napja, de mielőtt még elhagynánk Francis pazar kis birodalmát, délelőtt mindenki előtt ott a lehetőség, hogy megmutassa a többieknek, hogy mit tanult. Soma 10-től meghirdeti a kis házi koncertünket, amelyen azok a kis csoportok lépnek fel, amelyek Francis keze alatt dolgoztak a héten.

Sajnos én már a beéneklésnél érzem, hogy a mögöttünk lévő hét némileg elbánt a hangommal. Egyrészt a hét folyamán napról-napra azt éreztem, hogy egyre jobban nyílik és lesz formázható a hangom a napi karbantartástól, viszont már a tegnapi koncerten éreztem azt is, hogy eléggé el is van fáradva. Ma reggelre gyakorlatilag csak a fáradtság maradt - legalábbis úgy érzem. Próbálom formálni, pozícióba helyezni, de csak pillanatokra sikerül. Épp ezért messze nem nyújtok olyan teljesítményt, mint az elvártam volna magamtól. Kicsit szomorú vagyok miatta, de fölöslegesen erőltetni nem szerettem volna semmiképpen sem. Annál is inkább, mert a hétvége még tartogat kihívásokat. A kis csoportok közül nekem egyébként  a Tallis: Miserere nostri-t éneklő csapat tetszett a legjobban.

A házi koncert után megkezdjük a készülődést a hazaútra: elfogyasztunk minden fölösleges hideg élelmet ebédre, segítünk Francis-nek és Ann-nek viszonylagos rendet csinálni magunk után, majd összepakoljuk a motyónkat.

A céldátum 15:00 óra, ekkor kezdünk pakolni a buszba. Bár csak pár napot töltöttünk itt, mégis nehéz az elszakadás, ugyanis ez a hely, és ez az elvégzett munka megragadja a lelked, és arra ösztönöz, hogy maradj és folytasd. Az előző bejegyzésekből asszem, elég nyilvánvalóan kiderült, hogy az itteni klíma mennyire nem fekszik a magamfajta tespedt ogréknak. :-) Mégis, ha arról lett volna szó, hogy még egy hétig itt kell lenni, szó nélkül maradtam volna. Nem azért, hogy ne kelljen dolgozni menni, hanem azért, mert ebben a zenei élményben nagyon jó részt venni.

Ám most a hosszú zötykölődés következik hazafelé. Provence, Cote d'Azure, Liguria, és még ki tudja, hány tájegység. Csendes beszélgetések, játékok mennek útközben. Filmnézés, zenehallgatás - mindenki igyekszik lekötni magát valamivel. A buszon töltött éjszakám valamivel jobban telik, mint az ideúton, viszont most kevésbé megy a légkondi, így eléggé meleg kerekedik reggelre. És ahol a meleg, ott a büdös - valakinek érezhetően kinyílt a sajtja a táskájában. :-)

Éjjel a busz valami gyorsítót tankolhatott, mert szinte repülünk hazafelé. Délelőtt már a magyar autópályákat koptatjuk, és dél körül megérkezünk Budapestre, a Margitszigetre. Őszintén szólva senkinek semmi kedve a kis kitérőhöz, node feladat van: Carmina Burana és Catulli Carmina.

Este 8tól.

Most meg dél van.

Miután lecihelődtünk, néhányunknak az a remek ötlete támad, hogy menjünk el a Westendbe, együnk valamit, aztán nézzük meg a Terminátor 5-öt. Hááát... szerintem ne nézzétek meg. :-) De legalább telik vele az idő és nagyjából pont időben érünk vissza próbálni. Fáradtak vagyunk egyébként, mint a franc, de ez most épp nem érdekel senkit, csak minket. :-)

A végigácsorgott próba után 8tól következik egy végigácsorgott koncert, ráadásul annyian vagyunk, mint a nyű, szóval szinte lapjával állunk. Ami vigasztal minket, az a koreográfia, amivel a Szegedi Kortárs Balett készült. Fáradtak vagyunk, néha összevissza éneklünk, néha még a zenekar is összevissza megy, de a tánc az számomra lenyűgöző - már amit láthattam belőle, hiszen én (meg a többi) hivatalosan a karmesterre figyeltünk közben. Persze csak, ha le tudtad venni a szemed a táncoslányokról. :-)

Valamikor este 10 után kecmergünk le a színpadról és közben arra gondolunk, hogy mostanra már órák óta otthon lehetnénk. Villámgyors öltözés, aztán irány a busz, hogy végül kb kettő körül hazaérkezzünk Nyíregyházára.

A magam részéről lélekemelőnek tartom ezt a hetet. Olyan munkát végeztünk, ami - szerintem - mindannyiunk épülésére szolgált. Mivel nekem a reneszánsz az egyik kedvenc zenei korszakom, ezért számomra nem is lehetett volna jobb aktív kikapcsolódást találni. Innen is köszönjük még egyszer Francis-nek, hogy megmutatta, mi az a zenei alázat, és mi az éneklésre összpontosított figyelem.

Amikor elváltunk tőle Roujanban, egy kicsit ő is és mi is azt kívántuk, hogy jövőre találkozzunk megint. :-)

Én benne vagyok!

Csak előbb még vasárnap megismételjük a mai koncertet. :-)

na pá

Estére megérkezett a szél Franciaországnak erre a vidékére is. Eső ugyan nem volt - főleg nem olyan, mint otthon - de erős széllökésekkel érkezett ide a hidegfront. Mivel minden szobában folyamatosan nyitva vannak az ablakok és az ajtók, ezért időről-időre ajtócsapódástól zeng a ház. Ettől függetlenül az éjszaka jobban telik, mint a korábbiak, hiszen már elviselhetőbb a hőmérséklet.

Reggeli után a munka ezúttal is kilenckor kezdődik, ismét szétválnak a lányok és a fiúk, gyakorolni a saját kis műveiket. A fiúknak a Rore mű nem megy zökkenőmentesen, de nem is egy szokványos műről beszélünk. Amikor elő kellett adni a lányoknak, Soma meg is jegyezte, hogy "a zenetörténelem legnehezebb műve következik". :-)))) A lányok viszont nagyon szépen megtanulták a saját darabjukat, így ezúttal a győzelem az övék.

A délelőtt második felében átismétlünk minden olyan darabot, amelyet a héten Francis-szel kiveséztünk. Jó tanár módjára mindig elmondja előre, hogy mire is kell emlékezni mindabból, amit tanított nekünk a művekkel kapcsolatban. Ha pedig valami nem úgy sikerül, ahogy kellett volna, akkor nagyon udvarias formában jelzi felénk, pl: "egészen kitűnő volt, kivéve, hogy zeneileg sehová sem haladt a darab..." :-))))

A rövid kis ebédünk után buszba ülünk és átruccanunk Pézenas-ba, hogy még utoljára séta-métázzunk és vásárolgassunk. Ez egy Béziers-nél kisebb város, de sokkal jobban néz ki, sokkal jobb hangulata is van. Nem is kell sokáig keresgélni ahhoz, hogy találjunk egy kellemes kis sétáló utcát, ahol mindenféle turistacsalogató kis üzletek vannak. Természetesen az a két bolt, ami nekem a legjobban tetszett volna, és ahová mindenképpen bementem volna, zárva volt. A rövid kolbászolás után még megállunk készlet-feltöltésre egy szupermarketnél, ugyanis holnap indulás előtt már mégsem lesz vásárolgatás.

Hazatérve kapunk egy rövid pihenőt, majd átmegyünk az itteni templomba próbálni. Ez a tegnapinál kisebb templom, némileg erős dohos szaggal. Úgy készülünk, hogy jó pár művet fogunk körben állva énekelni, hogy ezzel is minél inkább elvarázsoljuk a helyi közönséget.

Próba után visszatérünk a szállásra (körülbelül három perces séta), átöltözünk és már megyünk is vissza. Örömmel konstatáljuk, hogy majdnem tele van a templom, és a tegnapi ígéreteknek megfelelően tényleg találok egy-két ismerős arcot az előző koncertről. Az előadás ezúttal is jól sikerül, később egy itt élő angol hölgy bevallotta nekem, hogy ő bizony egy kicsit el is pityeredett, annyira tetszett neki. Jólesik ez a fajta elismerés, hiszen ezért (is) csináljuk.

Koncert után Francis meginvitálja a közönséget is a La Masion Verte-be, így van egy kis vegyülés, beszélgetés. A vendégek zöme itt élő angol, így a kommunikáció is könnyebb nekünk. Ezután finom vacsit kapunk, rakott pennét. Vacsi után megajándékozzunk két házigazdánkat, és köszönetképpen éneklünk is nekik, bár az ABBA Medley egy kicsit talán túlzás volt a végén, hiszen a lelkesedés nagyobb volt, mint a tudás... :-) Francis valahonnan előkerít egy üveg Várda drink-es porcelán pálinkásüveget, hát körbejáratjuk éneklés közben.

Vacsi után pedig szokás szerint önkéntes öröméneklés következik, majd a társaság két részre oszlik. Az egyik része Somával és Ildikóval a szalonba tartanak, ahol egy gyilkosozós-parti keretében Ildikó valószínűleg mindenkit lemászárol. :-))) A másik része a fák alatt, az esti szélben, egy üveg bor mellett váltja meg, szokás szerint, a világot. A medencében fürdésre csak két ember vállalkozik. Ők is ruhában... akaratuk ellenére...:-)))

Ahogy említettem, Francis-szel hajnali kettőig beszélgettünk, aztán majdnem fél négy volt, mire elkészültem az előző bejegyzéssel, úgyhogy reggel eléggé fáradtan ébredtem. A reggelit át is aludtam, csak a kilenc órai kezdésre értem le.

Beéneklés után ismét szétvált a csapat. Ezúttal fiúk-lányok külön. A lányok Francis-szel dolgoztak, a fiúk pedig Somával a szalonban. Négyszólamú, férfikarra írt művet tanultunk, a szerzője – ha jól emlékszem – Rore. A mű arról szól, hogy Catullusnak mekkora fájdalmakat kell kiállnia Lesbia elvesztése miatt. Ami különösen érdekes ebben a darabban, hogy bár a reneszánsz már ismerte és előszeretettel alkalmazta a módosított hangokat, Rore ezt az egész művét szinte erre építi fel. A reneszánsz mester kromatikus dallamokat írt le, ami abban az időben különösen ritkaság számba ment. Kicsit nekünk is szoknunk kell a hangzást az egész heti, jól megszokott reneszánsz dallamok után. Ettől függetlenül nagyon tetszik mindannyiunknak, hogy végre lányok nélkül is tudunk tök jó négyszólamú műveket énekelni. Persze azért az is nagyon szép, amikor a lányok is ott vannak :-)

11-től csoportváltás van, amiből ezúttal ismét kimaradok. Jut így egy kis időm felfedezésre. Előző este megkérdeztem Francist, hogy van-e dohánybolt a faluban, megnyugtatott, hogy van, és el is magyarázta, merre kell mennem. Nekivágtam tehát, és nem is kellett messzire mennem, kb ötszáz métert sétáltam. Útközben találtam egy kis élelmiszerüzletet is, ami mondjuk némileg ki volt fosztva, de egy csomag felvágottat és egy kis kecskesajtot azért tudtam venni, hogy ebédre legyen mit harapnom - ha már nem reggeliztem.

Ebés után egy órakor elindulunk teljes menetfelszereléssel Beziérs felé. Lesz ott egy kis szabadidős séta-méta, lehet vásárolgatni, nézelődni. Rövid buszozás után oda is érünk, kedves kis városnak tűnik. Sajnos továbbra is rekkenő a 37-38 fokos hőség (épp úgy, mint odahaza), amit ma nagyon rosszul tűrök, asszem, kezdek nyűgös lenni tőle. Elsétálunk egy templomig, ami hálistennek nyitva van, így tudunk egy kicsit hűsölni és énekelni is. Nagyon szép az akusztika, pont annyi, amennyi kell. :-)

A templom után fotózkodunk egyet a tavaly készült provence-os pólónkban (pedig nem is Provence-ban vagyunk), utána rövid szabadidő, mindenki mehet, amerre lát. Többedmagammal először valami ajándékboltot keresünk, hátha tudok venni ezt-azt az otthoniaknak, de ez a tervünk elsőre sajnos nem jár sikerrel. Bánatunkban beültünk hát egy szimpatikus sörözőbe az egyik kis mellékutcácskában. A pincér ugyanúgy, ha nem jobban le volt főve, mi mi. Én üdcsit, a többiek sört isznak. Pár perc után kezd feltűnni, hogy a fickó feltűnően pakolja el a mindenféle cuccot: behúzza a virágot, egymásba rakja a székeket, stb. Valszeg jön a szieszta, aminek létét ebben a pár napban teljes mértékben meg tudtam érteni, mert ilyen rotty melegben gondolkodni is nehéz, nemhogy dolgozni. Ahogy tovább sétáltunk, ajándékboltot ugyan nem, de egy édességboltot találtunk, ahol legalább hűtőmágnest lehetett kapni és hát az is valami.

Miközben a találkozóhely felé mentünk, felfedeztük, hogy egy parkban bolhapiac van - hát gyorsan végigjártuk. A retró modellvasúttól a katonai sisakokig, a playmobil játékfiguráktól a Káma Szútra több kiadásáig minden volt, amit csak el bír képzelni az ember. Érdekes volt végigjárni az egészet és nézelődni.

Beziérs-ből fél négykor indulunk a koncertünk helyszínére, Fontés-be. A buszban belevetjük magunkat a légkondícionáló örömeibe. :-)

Amennyire meg tudom állapítani, Fontés hasonló nagyságú falu lehet, mint Roujan, meglepően szép templommal, ami gyönyörű környezetben fekszik. A templomban viszonylag kellemes hűvös van, legalábbis a kintihez képest mindenképpen jobb a levegő. Próbálunk egy rövidet, kipróbáljuk a különböző felállásokat a különböző darabokhoz, aztán rövid szuszi, és már öltözhettünk is át. Hálistennek az új egyenruhához már nem jár csokornyakkendő, így nem kell megfulladnunk benne.

Meglepően nagyszámú közönség jön el minket meghallgatni, és igyekszünk nekik nem csalódást okozni. A taps alapján azt hiszem, hogy elégedettek voltak. Többen jelezték, hogy a holnapi koncertre is el óhajtanak jönni. :-)

Koncert után gyorsan lezavarunk egy egyenruhás fotózkodást - ha már ilyen szépek vagyunk, ilyen szép környezetben, aztán indulunk haza. Bő fél óra után meg is érkezünk. Gyorsan belevetem magam a medencébe, de pár perc múlva Francis már rázza a kolompot, vagyis vacsoraidő van. MIelőtt mindenki nekiállna enni, gyorsan felköszöntjük M. Nagy Andit 30. születésnapja alkalmából. :-) Kap némi sajtot meg bort.

Előételnek lapcsánkát kapunk salátával, majd vörösboros marhapöri jön krumplival. Degeszre esszük magunkat. Aztán irány megint a medence. Egy gumilabdával addig játszunk a vízben, amíg egészen ránk sötétedik, utána ismét a világmegváltó beszélgetések és alvás jön.

Holnap sajnos már az utolsó napunk jön.

Az éjszakánk meglehetősen fülledtre sikeredett, persze szigorúan klimatikus okokból. Olyan istentelen meleg volt a szobánkban, hogy alig pár órát tudtunk aludni, azt is már csak hajnalban, amikor viszonylag hűvös volt. Igazából nem is volt hűvös, csak nem volt olyan meleg, mint napközben, vagy mint az éjszaka első felében. Épp emiatt majdnem lemaradtam a reggeliről, ami ugyan a pocakomnak nem ártott volna, de nem biztos, hogy bírtam volna ebédig.

Ami egyébként is komolyabb kihívást jelent szerintem most a szervezetemnek, az a kiszáradás, ugyanis még nem voltunk vásárolni, viszont nekem már tegnap kifogyott minden innivalóm, és egyszerűen folyamatosan szomjas vagyok, miközben folyamatosan izzadok.

A munka ma is reggel kilenckor kezdődik, először Soma tart beéneklést, majd indul a munka Francis-szel. A mai napon csak 11 órától vagyok kiírva Gesualdo Peccantem me c. darabjára, ami nem tartozik az egyszerű darabok közé sem zeneileg, sem technikailag. Aki épp nincs beosztva, az Somával tart a szalonba új műveket tanulni, vagy pedig besegít a főzésbe, ugyanis ma babgulyást fogunk ebédelni félig hozott, félig itt vett alapanyagokból.

Somával jobbnál jobb műveket kezdünk el megtanulni, remélem, ezek később felkerülnek az énekkar repertoárjába. Azt hiszem, Francis kottatára még egy ilyen sokat látott karvezetőnek is igazi csemege, szóval rábukunk a témára, mint gyöngytyúk a takonyra. :-)

11 órakor végre eljön a mi időnk, végre ismét Francis vesz minket a kezei alá. Egyetlen művet nézünk meg vele, Gesualdo fent említet darabját. Ahogy korábban már említettem, Soma általában elmondja nekünk, hogy miről szól a darab, ezért nem volt ismeretlen a téma. Ahhoz, hogy jobban megértsük, és ne csak a levegőben lógjon itt ez a beszámoló, tudni kell, hogy Gesualdo életére súlyos terhet rótt saját bűne, miszerint a saját kastélyában egy éjszaka, embereivel, lemészárolta első feleségét és annak szeretőjét. Mivel Gesualdo előkelő ember volt, ezért végül a tényleges börtönt megúszta, viszont a reneszánsz időkben a mainál némileg komolyabban vették a vallásosságot, és pontosan tisztában volt vele, micsoda halálos bűnt is követett ő el. Onnantól kezdve ez egész életére és munkásságára kihatott.

Ilyen alapokon nyugszik a „Peccantem me” is, amit talán úgy fordíthatunk, hogy „Bűnös vagyok”. Egyes számban beszél saját magáról, tehát nem más bűnös, nem az emberiség úgy általában bűnös, hanem személy szerint én magam. A darab fantasztikus zenei képekkel kísér minket végig azon, hogy ezen gondolaton elindulva mi minden jár a szerző fejében, pl mennyire fél a pokoltól, hiszen a pokolban nincs bocsánat a bűnösöknek, örökké fognak égni. A szerző végül eljut oda, hogy egy kis egyszerű, szinte jelentéktelen dallam kíséretében azt kéri Istentől, hogy könyörüljön rajta. Majd valahonnan nagyon távolról eszébe jut egy másik gondolat is, hogy talán neki is lehet bocsánat, vagyis, hogy a Teremtő esetleg megmenti őt. Először a szopránban jelenik meg ez a motívum, amit aztán a többi szólam átvesz, és a korábbi jelentéktelennek tűnő dallam után egy egyre növekvő, de fájdalmas kéréssé dagad az egész: Ments meg!

Mindezt persze Francis mondja el nekünk, és megnyugtat, hogy Gesualdoban az a jó, hogy minden, amit tudnunk kell ott van leírva a darabban, csak el kell énekelni. :-)

Továbbra is fantasztikusan magával ragadó az a lelkesedés, amivel ő ezt az egészet csinálja és megéli. A legtalálóbban talán Právicz Julcsi fogalmazta ezt meg egy beszélgetésben: ez az ember szinte csont és bőr, és végtelen energia. :-)

Teljes mértékig egyetértek vele, és egy kicsit azt kívánom, hogy ne csak pár napig tartson ez a közös munka, hanem legalább egy hónapig.

A mai munka lezárásaként még közösen éneklünk egyet mindannyian, aztán végre elhangzik a megváltó ige: aki szeretne, az el tud menni vásárolni a közeli szupermarketbe. Több se kell nekem, én biza’ megyek! Végre feltankolom víz- és üdítőkészleteimet, és alig várom, hogy hazaérve ihassak. :-)

Mire végzünk egykor, addigra a babgulyás is majdnem készen van. Szépen megterítünk a kerti asztaloknál és jóízűen megesszük az ebédet. Nagyon jólesik egy kis hazai íz, bár pl. a bevásárló brigád egész egyszerűen nem tudott venni ilyeneket, hogy karalábé vagy petrezselyemgyökér. Ilyet itt nem árulnak. Ettől függetlenül a gulyás finomra sikeredett.

Ebéd után pedig indul a tengerparti kórusparti. Egész délutános lazulás. Én mondjuk kihagyom a lehetőséget, mert nem szeretek olyan helyen lenni órákon át, ahol nem húzódhatok árnyékba, ha úgy van kedvem. Én megmaradok a kerti medencénél, sőt rajtam kívül még hárman hasonlóan tesznek. Ilyen formán sajnos nem tudok beszámolni arról, hogy milyen volt a tengerpart, de a többiek remekül érezték magukat, kortyolgatva a több mint öt eurós sört…

Mi otthon napoztunk, beszélgettünk, úszkáltunk, pihentünk. Én még olvastam is a magammal hozott Hunyadi regényciklus második kötetét, egyszóval: relax volt. Remekül feltöltődtünk.

Mire a tengerpartiak megérkeznek, addigra a vacsi is készen áll, egyfajta lecsós csirkecombot kapunk rizzsel, aminek nagyon örülök, mert imádom a rizst. ;-)

Vacsi után pedig közös éneklés (melynek végén Francis - aki 30 évig énekelt a világ egyik legjobb énekegyüttesében - szemében mintha egy könnycseppet véltem volna felfedezni), esti levezető fürdés, és nagy, világmegváltó beszélgetések zajlanak a hatalmas fák árnyékában. Attila és én éjjel kettőig beszélgettünk Francis-szel a világ és a művészet nagy dolgairól – bár természetesen a művészetről neki némileg nagyobb tudása van, mint nekünk kettőnknek összesen négyzetre emelve. :-)

Ahogy már tegnap is írtam, a második emeleten meglehetősen nehéz elviselni az állandó hőséget, még éjszaka is, de azért igyekeztünk kipihenni a  hosszú utazás fáradalmait, hogy ma újult erővel kezdhessünk neki a tényleges munkának.

Reggel nyolckor már reggelizünk, ami bagett vajjal és többféle lekvárral, mellé kávé-tea-gyümölcslé. Igazából nem is kell több. Ahogy elnézem, a lekvár házi készítésű, bár erre én személy szerint nem kérdeztem rá, tehát még az is lehet, hogy nem. Végül is lényegtelen.

Rövid beéneklés után kilenc órakor indul a többfordulós kurzus, amin különböző beosztásokban Francis, Soma és Ildikó foglalkozik velünk, kis csoportokban. Én az első körben bekerülök Francis kezei alá. A Sing joyfully madrigált énekeljük Byrd-től. Francis szinte sorról-sorra, sőt ha úgy tetszik szóról-szóra elmagyarázza nekünk, hogy egy-egy motívumot hogyan kell énekelni, és ami fontosabb, azt is megtudjuk tőle, hogy miért kell úgy énekelni. Személy szerint remekül érzem magam. Ha lehet kicsit nagy szavakat használni, a zene új dimenziója nyílik meg ezáltal, hiszen egészen más úgy énekelni egy művet, hogy nem csak ismered a szövegét, hanem fejben össze is tudod rakni kerek egésszé. Határozottan észrevehető, hogy mindenki másképpen énekel, mint ahogyan korábban. Nagyon felvillanyozó az egész. Ráadásul itt most nem is az a legfontosabb, hogy ki mennyire tud énekelni, vagy mennyire ismeri a művet. Velem is előfordult közben, hogy rossz helyen léptem be, mert elszámoltam magam. A lényeg az, hogy a végén úgy tudjuk-e elénekelni a művet, ahogy annak - elvileg - szólnia kellene, és hogy meg tudjuk-e érteni, mi is volt a zeneszerző szándéka.

Ez - egy későbbi körben - különösen pl. Gesualdo Tristis et anima mea c. művénél jön elő leghangsúlyosabban, ahol szinte tényleg szóról szóra változik a zene dramaturgiája. Francis pedig fantasztikus elánnal veti bele magát a munkába, és számomra tiszteletet parancsoló az az alázat, ahogyan a zenéhez viszonyul. Egészen különleges azt látni, hogy pl az előbb említett mű záróakkordja után szinte megrendülten áll előttünk, átérezve azt, hogy Krisztus szenvedése és halála minden egyes emberért történt.

Fél egyig folyik a munka, amikor is elfogyasztjuk az utazásról megmaradt otthoni elemózsia maradékát, aztán fél kettőkor irány Montpellier. Kb egy órát buszozunk, és az óváros felől közelítünk. A busz a római vízvezeték egyik végénél lévő parkolóban áll meg, onnan gyalog vesszük be az óvárost. Kicsit fura, hogy az itteni vízvezeték sokkal hosszabban maradt meg, mint mondjuk a Pont du Gard, valahogy szerintem mégsem olyan híres. Igaz, nincs olyan magas, és nem is egy folyó felett ível át. Na mindegy. A vízvezetéktől elsétálunk az itteni, a párizsinál jóval kisebb diadalív alatt, majd nekiállunk megkeresni az itteni katedrálist. Kis kóválygás után meg is találjuk, viszont épp zárva van. Azt tudtuk, hogy itt is van részleges vasárnapi zárva tartás, de azt nem tudtuk, hogy ez a templomra is igaz. :-)

Így sajnos kimarad egy kis hűsölés. Ismét rekkenő forróság van, és jólesne nekünk egy kis hideg. Ahogy halljuk, most otthon is kutya meleg van egyébként. Itt némi kis enyhülést az ad, hogy ahogy sétálunk tovább a óvárosban, egy-egy árnyékosabb utcán, ahol egy kis huzat is van, lehűthetjük magunkat átmenetileg. Elsétálunk egészen az itteni múzeumig, ahonnan kezdve szabad foglalkozás van. Aki akar, mehet múzeumba, aki meg nem, az mehet, amerre lát. :-)

Mivel az otthonról hozott összes folyadékot megittam már, sőt még azt is, amit útközben vettem, és mivel még nem volt lehetőségünk bevásárolni, úgy döntök, hogy keresek egy vendéglátóipari egységet, ahol ihatok valamit és hűsölhetek. Végül ott, az óváros melletti parkban ülünk be sokadmagammal egy bambira, amiről végül kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy nem a legolcsóbb mulatság. Egy Quick Burger-es kitérő után viszont még marad idő sétálni, és újabb kávézót kipróbálni.

Este fél nyolc körül érünk vissza Roujan-ba. A hátrahagyottak közül nem mindenki okvetlenül szomjas már, de ez nem is okoz meglepetést. Csobbanunk egyet a medencében, aztán evés. Ezúttal vacsira grillen sült kolbászt és húst kapunk mindenféle salátával, bagettel. Közben magamba döntök vagy egy liter vizet is, mert mostanra már kezdek teljesen kiszáradni. Persze ez nem akadályoz meg abban, hogy izzadjak mint a ló. :-)

Vacsora után ismét lehet csobbanni, de én ezúttal óriási beszélgetésekbe folyok bele, így még az esti közös éneklést is kihagyom. Az éneklés után még tovább folyik a beszélgetés, aztán éjfél körül elcsendesedik a társaság.

Asszem, jó lesz még ez a hátralévő négy nap. :-)