"Elrepült a néhány nap, máris búcsúzunk" - énekelte egykor Szörényi Levente az Illés együttesben. És valóban,  eltelt két hét, és eljött a napja, hogy elbúcsúzzunk Tokiótól és Japántól is.
Izgalmas, tanulságos és emlékezetes két hét áll mögöttünk, amit szerintem még sokáig fogunk emlegetni, felidézni. Az ilyen összegző bejegyzéseknél össze szokták szedni, hogy mi tetszett, mi nem tetszett, stb. Nem tudom, hogy érdemes-e belekezdeni egy ilyen felsorolásba, hiszen ezeket a dolgokat meg kell élni személyesen, és akkor dől el, hogy kinek mi jön be. Például ami nekem tetszik, az lehet, hogy másnak egyáltalán nem. Jó példa erre ez a tipikus japán kompakt kockaautó. Szerintem ezek már annyira rondák, hogy az már egyenesen vonzó, míg mások szerint ezek egyszerűen csak rondák. :-)

Izgalmasabb összehasonlításnak tartom viszont azt, hogy miben mások ők, mint mi, magyarok. Előre kell bocsátanom, hogy az általam megtapasztaltak nem feltétlenül igazak Japán, mint ország, és a japán társadalom egészére, hiszen csak két hetet töltöttünk itt, ráadásul ha szabad így mondani, eléggé be voltunk korlátozva, hogy hova megyünk, mit nézünk meg, stb. Feltehetően egészen más, vagy legalábbis sokrétűbb tapasztalatot lehet szerezni azáltal, ha az ember családoknál lakik, vagy egyszerűen csak maga fedezi fel az országot hátizsákos turistaként.

Szóval: ami hozzánk képest eléggé feltűnő, az a merevség - vagy lehet, hogy jobb szó erre a rugalmatlanság. Természetesen a vendéglátóink igyekeztek mindig mindent úgy alakítani, hogy az nekünk legyen jó, és az is igaz általánosságban, hogy a japánok nagyon kedvesek. Mégis, amikor bementem egy kis üzletbe, hogy egy kis üdítőt és szendvicset vásároljak, majd a pénztárnál azt merészeltem mondani, hogy nem kérem a nejlonzacskót, hiszen van saját válltáskám - na akkor szemmel láthatóan zavart okoztam a rendszerben. Hiszen neki, mint pénztárosnak dolga az is, hogy nejlonzacskót adjon, amibe ráadásul ő maga pakolja bele az általam megvásárolt dolgokat. Hasonló "rendszerhibát" okoz, ha olyan étteremben kérsz sört, ahol a sör csak a megadott menühöz választható, de te egyébként pont nem azt a menüt eszed... nincs olyan, hogy csak úgy veszel külön egy sört... - ez persze étteremfüggő.

A másik, ami nekem furcsa volt, az a töménytelen mennyiségű műanyag csomagolás használata. Például veszel valamit a boltban, amihez csinos kis papírtáskát adnak. Ám ha borongós az idő, akkor a papírtáskád már megy is bele egy nejlonszatyorba, így végül két táskával térsz haza. Hasonló a helyzet a mekiben is. Például ha elvitelre kérsz egy menüt, akkor ugyanabban az általunk is ismert papírzacskóban kapod meg, mint itthon. Csakhogy ők az egészet még beleteszik egy nejlonszatyorba. Mer' csak.

Viszont ha át tudsz lendülni ezeken a dolgokon, akkor az ott tartózkodás kifejezetten kellemes. Hogy ne csak negatívumokat mondjak:
 - az utcán nincs szemetelés, és ebből kifolyólag utcai szemetesek sincsenek. Az japánok a jártukban-keltükben keletkező hulladékot hazaviszik, és otthon dobják ki. Esetleg, ha hébe-hóba találnak egy szelektív gyűjtőkukát, ott meg tudnak szabadulni mindentől, ami nem kell, de az általános eljárás az, hogy hazaviszik.
 - régi lemaradásukat behozva a japán nyilvános vécék mostanra talán a legtisztábbak a világon. Nem kérnek száz forintot, hogy takarítsanak, vagy hogy levásárold a kupont. A mosdó mégis tiszta, kellemes illatú és általában kellemes zene szól (Nem. Nem a helyi Danubius rádió üvölt a hangszórókból...)
 - ha már mosdó: nagyon megszerettem a japánok által használt vécéülőkéket. Ezeket használják a nyilvános vécékben is. Az ülőkéhez kezelőpanel is tartozik, ott lehet bekapcsolni az ülőke fűtését (bár sok helyen alapból melegek az ülőkék), gombnyomásra öblítéshangot is ad a vécé, így adva lehetőséget az diszkrét használatra, és persze gombnyomásra használható a bidé, illetve hölgyeknek az intim zuhany. Az erősség külön állítható a kellemes csiklandozástól az ipari beöntésig - kinek-kinek kedve szerint.
 - a dohányzás a legtöbb helyen tiltott. Még az utcán is csak a kijelölt dohányzókban szabad, mert általában pénzbüntetést von maga után. Viszont gondolva a dohányzókra, általában mindenhol találunk dohányzófülkét/szobát az éttermekben, áruházakban, stb.
 - a mérnöki teljesítményük egyszerűen lenyűgöző. Ha az ember megnézi Tokiót, azonnal tudja, hogy itt valami nagyon különlegeset tudnak. Itt feltehetően nem fordul elő, hogy felépítenek egy stadiont 14 milliárdért, majd az átadás után veszik észre, hogy a vízcsapokból szennyvíz folyik...
 - ugyanez igaz a tömegközlekedésre. Sűrű, jól szervezett, pontos. Nem is csoda, hogy tömegek használják (tömeg alatt ne azt tessék érteni, mint itthon...) Ráadásul egységes feltölthető utazókártya váltható, ami például Oszakában éppúgy érvényes, mint Tokióban. Elképzelem, hogy itthon próbálnék csak meg felszállni a BKV járataira a Szabolcs Volános bérletemmel. A minimum az lenne, hogy lerugdos a kaller... mert nálunk ez így megy. Ott meg peronzár van, hogy csak az mehessen be, aki érvényesíti a kártyáját...

Ha csak e két utóbbi dolgot nézzük, akkor rá kell jönnünk, hogy lehet, hogy Ausztriától 30 évre vagyunk lemaradva, de Japántól sajnos vagy 300-ra. Ráadásul a különbség csak nőni fog. Belemehetnénk, hogy ez miért van így, de ahhoz egy külön blog kellene...

Node térjünk még vissza ahhoz, hogy mivel is telt ez a nap. A mai úticélunk az Asakusa (ejtsd: aszaksza) városrész volt, ami egy bazi nagy bazárt rejt magában, a végében egy shintoista templommal. Miután itt kisétáltuk magunkat és megvettük az utolsó ajándékokat is, kétfelé vált az énekkar, és részt vettünk egy teaszertartáson, ami azt mutatta meg, hogy miként kell a régi, hagyományos mód inni a matcha teát. Természetesen mindenki kapott egy csészével. Az íze épp csak egy kicsivel volt jobb, mintha legelnénk... :-)

A délutánba fordulva hajókirándulás következett egy futurisztikus hajón egy szigetre a Tokiói-öbölben. Még egy utolsó bevásárló-központ látogatás, illetve Tokió legnagyobb Toyota-szalonja várt minket, ahol kedvünkre legeltethettük a szemünket - nyilván zömmel a férfikari részleg. :-)

A búcsúvacsoránkon elbúcsúztunk vendéglátóinktól, mindenki mindenkinek ajándékot adott, ettünk-ittunk és indultunk vissza a szállodához a csomagjainkért, aztán pedig haza.

Repültünk 10 és fél órát, aztán vártunk hármat, aztán megint repültünk ötöt, majd buszoztunk még két és felet.

A végén már nagyon vártuk, hogy végre hazaérjünk! :-)

Itt a vége, fuss el véle!
Mindenkinek köszönöm a figyelmet!

Miután előző nap ismét alaposan kisétáltuk magunkat, ezen a napon a délelőttünk ismét szabad volt. Persze nem mindannyiunknak. Soma ugyanis már délelőtt elment az oszakai egyetemre workshopot tartani. Ehhez kellett nekünk délután csatlakozni, ahol részt vettünk a workshop második felében, illetve ennek keretében énekeltünk egy rövidet.

Vasárnap lévén az egyetem meglehetősen kihalt volt, rajtunk kívül szinte sehol nem volt egy teremtett lélek sem. A workshop résztvevői pedig körülbelül ötvenen-hetvenen lehettek. Fegyelmezetten és figyelmesen hallgatták Soma szavait, és igyekeztek minél többet megérteni "a csodából". Nem tudom, hogy ez vajon mennyire sikerülhetett nekik. Na nem azért, mintha nem feltételezném, hogy okos, értelmes emberekből álló közönség hallgatta az előadást, hanem egyszerűen azért, mert egy workshop keretein belül elmélyedni az énekkari hangzás-, munka-, illetve a Kodály-módszer részét képező szolmizáció, valamint az ennek eszközeként szolgáló magyar népdalok világában sok esetben még magyarként sem könnyű, nemhogy japánként. Mégis kíváncsiak, hogy vajon mi emeli a magyar kórusművészetet (ezen belül pedig a nyíregyházit) a világ élvonalába. És jó érzés, hogy egy-egy ilyen workshopon mi lehetünk azok, akik a színpadon ülnek...

A workshopot követően nem is volt egyéb dolgunk aznapra, így kényelmesen mehettünk vissza a szállodába és készülhettünk a másnapi hosszú buszozásra. Ám este, amikor a tévét kapcsolgattam, kissé kiégett a retinám egy japán táncdalfesztiváltól... elmesélhetném, de lehetetlen. :-)

Hétfőn aztán elbúcsúztunk Oszakától, és elindultunk vissza Tokióba. A kb. 500 km-es utat nagyjából 6-7 óra alatt tettük meg, köszönhetően a forgalomnak. Maga az út szerencsére eseménytelenül, szinte már unalmasan telt.

Kedden pedig eljött az egész japán turné utolsó állomása, az utolsó koncert. A Shibuyához közeli Sakura Hall adott otthont ennek az eseménynek. Az Izumi Hall-hoz hasonlóan itt is magunknak kellett építeni a dobogót, hogy pontosan olyan legyen, amilyenre szükségünk van. Mondjuk, nekem úgy tűnt, hogy ezt a dobogót csupán egyféleképpen lehet megépíteni, szóval feltehetően pont ilyenre volt szükségünk. :-)
Ezúttal is a vendéglátó kórusok kezdték a koncertet, majd mi következtünk két félidőben, végül összkar. A hatás itt sem maradt el!

Koncert után közös vacsorát kaptunk - már akinek jutott, aztán kisebb csoportokban mentünk vissza a szállodába. Magunkhoz vettük a már taxival korábban előreküldött egyenruhánkat, és mindenki visszatért a szobájába, hogy elkezdje összepakolni a bőröndjét, hiszen másnap éjjel irány haza! :-)

2019.07.12

Miután jól kiakváriumoltuk magunkat előző nap, ma ismét a munkáé lett a főszerep. A mai napon következett ugyanis az egyik leginkább várva-várt koncert, hiszen ma az Izumi Hall-ba mentünk, ami Japán egyik leghíresebb koncertterme. Délelőtt még pihenhettünk kedvünkre, de kora délután elindultunk, hogy a vegyeskarral is bevegyük ezt a híres helyet.
Ahogy sok más esetben is előfordult már, ez az épület is olyan volt kívülről, hogy az ember nem is sejti, micsoda kincs van belül. Odabent még épp hangolták a zongorát, miközben mi - mármint a vegyeskar férfikari részlege - összeállítottuk a dobogót. Ez egyrészt költséghatékony megoldás volt, másrészt így pontosan olyan lett a színpad képe, amilyet mi szerettünk volna magunknak.

Próba után következett egy nem is olyan kicsi pihenő. Még arra is volt elég idő, hogy szunyókáljunk egyet az öltöző padlóján - régi jó szokásunkhoz híven.
Fél hat után nem sokkal összkari próba volt, és utána már semmi más dolgunk nem volt, mint várni, hogy a színpadra kerüljünk. És itt következett az első kis csalódás - talán az első az eddigi turnén: a nézőtérnek sajnos csak a fele telt meg, ráadásul annak a felét is kitették a vendéglátó kórusok, így az előző napon megcsinált nézőcsalogató flash-mobok - úgy tűnik - nem tették meg a kellő hatásukat. Nem jó érzés így énekelni, de ezen hamar túl kell tenni magát az embernek, mert ha csak 1 fizetővendég lenne is csak bent, annak is a legmagasabb szinten kellene produkálnunk.

Koncert után közös vacsorára invitáltak bennünket az itteni rendezők, és ekkor következett a második kis csalódás is, aminek röviden úgy tudnám összefoglalni a lényegét, hogy "merevség", melynek eredményeként a kísérőkkel együtt kb 50 fős énekkari csoport ezen a vacsorán csöppet éhes maradt. Természetesen nem lennénk rutinos utazók, ha ezt nem tudtuk volna áthidalni a magunk erejéből az este folyamán, mégis valahogy így ez az Izumi Hall-os este félrement kicsit.

2019.07.13.

Pihenésképpen ezen a napon kirándultunk egyet Kiotóba. Ugyan már voltunk ott koncertezni, de akkor csak egy rövid sétát tudtunk tenni, így nem láthattuk, milyen kincsek is rejtőznek a régi császárvárosban. A szokásos kb. egy-másfél órás buszozás után meg is érkeztünk. Három helyszín volt mára betervezve, az első a Fushimi Inari shintoista nagyszentély. Különlegessége, hogy az imacsarnokhoz vezető ösvényt több ezer szentélykapu szegélyezi.
Az időjárás kevésbé volt ma a barátunk. Erősen felhős, csepergős, de amúgy meleg és gatyarohasztóan fülledt volt a levegő. Emiatt az imacsarnokhoz való felcaplatást én kihagytam - és nem voltam ezzel egyedül. :-)

Másodikként a Szandzsúszangen-dót néztük meg, ahol egy kb 125 méter hosszú teremben több mint 1000 szobor található. A főszobor Szendzsu Kannon istenségé, őt kétoldalról 500-500 emberméretű Szendzsu Kannon szobor veszi körül, de mindegyiknek eltérnek kicsit a vonásai - állítólag nincs köztük két egyforma (ezt én nem tudtam felmérni). A főistent 28 őristen védelmezi, ők szintén külön szobrokat kaptak. Sajnos ebben a teremben mindenféle kép és hangrögzítés tilos, így a videón sem tud szerepelni az épület belső része.

A harmadik látványosság a Kinkakudzsi volt a híres aranypavilonnal. Ez a templomkomplexum gyönyörűséges környezetben helyezkedik el, a Kiotót övező hegyek közvetlen lábánál, egy - feltehetően mesterséges - tó partján. Egy ilyen helyről az ember valóban el tudja képzelni, hogy hosszú meditációkra ad lehetőséget. Sajnos a csendes elmélkedés turistaként nem adatott meg, pedig néhányaknak ott igencsak elkelt volna... - még mindig könnyű kiszúrni a kínai turistákat, mert ők valahogy nagyon látványosan nem tudnak viselkedni...

A hazautat követően egy, a szállodától nem messze lévő "kocsmában" vacsiztunk közösen, és ezúttal már nem volt gond sem az étel, sem az ital mennyiségére. :-)

A tegnapi koncert után a mai napunk igazán izgalmasnak ígérkezett. A déli órákra három különböző „flash-mob” volt betervezve három különböző helyszínre. Neki is vágtunk a városnak tömeg-közlekedve, de az időjárás nem sok jót ígért. 

Apropó időjárás: mióta tudtuk, hogy ebben a két hétben Japánban leszünk, bőszen bújtuk az időjárás-jelentéseket, illetve faggattuk azokat, akik korábban már voltak a szigetországban. A megszerzett infókból egyöntetűen azt szűrhettük le, hogy Japánban ebben az időszakban napos, meleg és nagyon párás a levegő, így nekünk, akik a szárazabb meleghez vagyunk szokva, kifejezetten megterhelő is lehet. Ehhez képest, amikor megérkeztünk Tokióba, akkor erősen felhős, hűvös és esős volt az időjárás. Nem is nagyon változott az ott töltött pár nap alatt. Én a magam részéről ezt egy kis gondviselésként fogtam fel, de fel voltam rá készülve, hogy ez két hétig valószínűleg nem marad így. Átutazva Nagoyába, majd Oszakába, az időjárás képe nem sokat változott. Talán annyi volt a különbség, hogy bár az ég felhős volt, és sokat esett, a hőmérséklet mégis megmaradt olyan 28 fokosnak, ami a magas páratartalom mellett azért már mégiscsak kezdte egy szauna jellegét felvenni. Így ismét előfordulhatott az a faramuci helyzet, mint Hong Kong-ban, vagyis hogy csepereg az eső és mi mégis izzadunk.

Visszatérve a mai napra, az első megállónk az oszakai városháza előcsarnoka volt. Bár flash-mobot említettem, ez igazából nem az volt, hiszen azok „spontán szerveződnek”, itt viszont - városháza lévén – előre engedélyt kértek a szervezők, és mire odaértünk, már előre szépen szalaggal le volt választva az a része az előtérnek, ahol énekelhettünk. Az egész megmozdulással a másnapi, Izumi Hall-beli koncertünket promóztuk. Minél több embert szerettünk volna becsalogatni. Az ebédidőben a hivatalokból kiáramló irodisták egy része megállt pár percre, belehallgatott az énekbe. Akadt, aki egész sokáig velünk maradt, de olyan is volt, aki egyszerűen csak sietett tovább. Feltehetően nem túl hosszú az ebédidő…

A második megállónk egy templomnál volt. Na, itt az időjárás kifejezetten ellenünk dolgozott, mert a három helyszínből egyedül ez volt félig-meddig szabadtéri, de pont ebben az időben esett legjobban az eső. Szerencsére a templom kapuja fedett volt, így oda behúzódva énekeltünk a járdán esernyővel álldogáló érdeklődőknek.

A harmadik helyszín pedig egy metróállomáshoz kapcsolódó bevásárlóközpontnál volt. Ez szintén kényelmes fedett hely volt, és itt aztán nem volt gond az érdeklődők számával, hiszen ezeken a helyeken hatalmas tömeg szokott lenni. Itt sem volt ez másként. Az egyik lépcső egyik felét szalagozták le nekünk, oda tereltek be bennünket. Az énekléssel nem is volt gond, sokan meg is álltak meghallgatni minket. Sőt, egy-egy rövid időre annyian ácsorogtak, hogy szinte még a gyalogosforgalom is megakadt. Úgy éreztük, hogy elég jól felkeltettük az érdeklődést a másnapi koncert iránt.

A flash-mobok után pedig következett az attrakció, az oszakai akvárium. Nem tudom sajnos, hogy ennek mi a hivatalos neve. Oszaka kikötői részén van egy hatalmas komplexum, ami azzal hirdeti magát, hogy ebben az akváriumban cetcápa is látható… az meg azért már elég nagy nyúl… kíváncsian vártuk hát, hogy milyen lesz. Az idő és a hely korlátai nem teszik lehetővé, hogy leírjam, hogy mi mindent láttunk. A lényeg az, hogy nem okozott csalódást a hely. Körülbelül 800 méternyi kanyargós folyosón kellett végighaladni, és szebbnél szebb élőlényeket, halakat láthatott az ember – és igen, tényleg van cetcápájuk, nem is egy! A bejegyzéshez csatolt videóban igyekeztem összefoglalni a látnivalókat, de azt hiszem, még az sem tudja visszaadni az egésznek a hihetetlenül lenyűgöző mivoltát. Érdemes ide egyszer eljönni!

Az akvárium után egy közös vacsi mellett pihentük ki az egész napos fáradalmakat. A szállodába pedig mindenki hazavihette a szép élményeit. ☺

Az előző napon alaposan kisétáltuk magunkat. Kb. délután kettőtől este nyolcig-kilencig szinte egyfolytában mentünk. Szerencsére ennek kipihenésére kaptunk időt, hiszen a mai délelőttünk teljesen szabad volt. Mindenki azzal tölthette hát az időt, amivel szerette volna. Moshatott a szálloda mosodájában, tehetett kisebb sétát egyedül, ha úgy volt kedve, vagy azt csinálta, amit én meg Kinga: pihent a szobájában.

Az egyénileg elköltött ebédet követően pedig felcihelődtünk, buszra szálltunk, és elindultunk a kb. 50 Km-re fekvő egykori császárvárosba, Kiotóba. Bár a távolság nem nagy, de a forgalom miatt ennek az 50 Km-nek a megtétele akár másfél óráig is eltarthat. 

A megérkezésünk után helyszíni próba következett. A próbát követően pedig rövid sétát tettünk a régi(?) császári palota kertjét övező parkban. Ezen a turnén ez volt az első olyan koncertünk, amikor nem voltak vendéglátó kórusaink, így egy teljes két félidős koncertet adtunk. A legnagyobb sikereket ezúttal is a japán yelvű művekkel, illetve a „slágerszámokkal” értük el (ABBA Medley, Mátrai képek).

A koncert után a hazaút már némileg rövidebb volt, mivel a forgalom már nem volt olyan nagy.

Rövid Tokai-i (nagoyai) tartózkodásunk véget is ért, és délelőtt 10:00-kor busszal indultunk tovább Oszakába, ami onnan már csak kb 140 Km. Érdekes dolog, hogy akárhányszor megkérdeztük, hogy milyen messze van ez vagy az, akkor általában inkább azt mondták meg, hogy mennyi idő múlva érünk oda. Szatosi később felvilágosított, hogy Japánban a távolságot nem feltétlenül kilométerben, hanem inkább órában/percben mérik. Velem is előfordult, hogy megkérdeztem., hogy milyen messze van Kiotó Oszakától, és mondta, hogy a távolságot sajnos most így hirtelen nem tudja megmondani, csak azt, hogy mennyi idő odaérni.

Tokai-tól Oszakáig egyébként kb bő másfél órát utaztunk. A szállásunk a Hotel Claiton-ban volt, amit sokan közülünk már jól ismernek. Elsősorban természetesen a lányok, hiszen ők azok, akik már akár többször is jártak itt. Azt ugyan mindig kihangsúlyozták, hogy ebben a hotelben icike-picike szobák vannak, de azért kicsit még így is meglepett, hogy ez mennyire így van. Olyan esetekben, ha két bőrönddel érkezünk – mint pl most – akkor szó szerint tetris-ezni kell a szobában, hogy mindkét bőrönd elférjen, és még közlekedni is lehessen. Némi gondolkodás után egyébként ez egészen jól kivitelezhető – igaz, ehhez az egyetlen széket, a szobához tartozó nadrágvasalót és a párásító készüléket mi mind a szoba sarkába száműztük egymás tetejébe. Viszont így kaptunk egy elég jól használható szobát.

Egy rövid ebéd és a szobák elfoglalása után visszaszálltunk a buszra, és nyakunkba vettük a várost. Ellátogattunk az oszakai kastélyhoz. A kastélyt az 1500-as évek végén kezdték építeni, Tojotomi Hidejosi idején. Ő volt az, aki a véres polgárháborúval tarkított, ún. Szengoku-időszak után újra egyesítette Japánt. A várat elsősorban védelmi célokra szánták. Később természetesen többször is átépítették, felújították. A második világháborúban erősen megrongálódott, majd az 1990-es években döntöttek arról, hogy teljesen felújítják. Ennek során már a modern kor elvárásai szerinti kialakításra került sor, így kerülhetett pl lift a palotába – ez annak idején heves vitákat váltott ki.

Magában a várban több épület is található, mi a fő palotát vettük célba. Nyolc emelet magasra lehet felmenni a lépcsőn, onnan csodálatos kilátás nyílik Oszakára. Lefelé jövet pedig emeletenként más és más kiállítás mutatja a be a vár, Oszaka és részben Japán történelmét, illetve Tojotomi Hidejosi életét.

Amikor már kellően és indokolatlanul lejártuk a lábunkat, metróra szálltunk és elmentünk a Shinsaibashi városrészbe, ahol szintén egy vásárlós utca várt minket – illetve több is. Amikor Tokióban az Akihabarán vásároltunk, ott is rengeteg ember volt, de itt meg vagy tízszer annyi. Egyszerűen lépni sem lehetett. Ráadásul itt már valóban megjelentek a luxusmárkák is – aki netán pl egy Louis Vuitton táskát szeretett volna venni csilliárdért, az itt megtehette volna. A legtöbben közülünk persze a Daiso 100 jenes boltba tértek be. Soma később viccelődött is vele, hogy vajon milyen lenne egy Daiso-s szatyorral bemenni a Louis Vuittonba, hogy ugyan fogják már meg egy kicsit, amíg elszalad a mellékhelyiségre..

A délután folyamán megtett kb hatórás séta-méta végén aztán metróval visszamentünk a szállodához, ahol egy közeli étteremben költöttük el közösen a vacsorát. Majd mindenki hullafáradtan visszatért a szobájába.

A vasárnap hivatalos programja szerint délután ismét a Kawasaki Musa Hall-ban volt fellépés az ott zajló fesztiválon, így a délelőttünk és a kora délutánunk szabadnak ígérkezett. A szervezőink/kísérőink épp ezért kitalálták, hogy töltsük a nap első részét egy kis városnézéssel, vásárlással. Ehhez ezúttal nem buszt, hanem a tokiói tömegközlekedést vettük igénybe.

A szállodánk közelében található vasútállomás felé vettük az irányt. Amit itt vonatnak hívnak, az a mi fogalmaink szerint egyfajta keveréke a vonatnak, metrónak és hévnek. Jól szervezett, sűrű hálózatról beszélünk, ami valódi alternatívája az autós közlekedésnek, szóval a mi esetünkben is ideális arra, hogy felfedezzük a város bizonyos részeit.

Az állomáson rengeteg ember hömpölyög állandó jelleggel. Sűrűn ellenőriznünk kellett hát, hogy a 45 fős társaságból mindenki megvan-e. Szatosi, a kísérőnk és tolmácsunk kiosztotta a pénzzel feltöltött utazókártyákat, és már mehettünk is. A mai első úti cél az Akihabara volt. 

Ez a városrész arról híres, hogy rengeteg áruház található itt, az olcsótól a drágáig. A három és fél óra szabadidőt Kingával elsőre ugyan kicsit soknak éreztük, de így végül kényelmesen belefért még egy ebéd is. Több áruházat is bejártunk, ajándékok után kutatva. Jellemző ezekre a boltokra, hogy mindent árulnak, illetve mindent is. Ráadásul itt természetesen még több ember van az utcán és a boltokban egyaránt, így aki kezdődő tömegundorral küszködik, az ne ide jöjjön kirándulni. 

Amikor már elég boltot megnéztünk, ebédeltünk egyet, majd visszatértünk a megbeszélt gyülekezőponthoz, ahol ismét alapos létszámellenőrzés történt. Újra vonatra szálltunk és célba vettük ismét Kawasakit. A Musa Hall-ban ugyanazt az öltözőt kaptuk, sőt még a menetrendünk is pontosan ugyanaz volt, mint előző nap.

A koncert után hívtunk egy taxit, amibe belezsúfoltuk az összes fellépő ruhát és minden vásárolt holmit, és elküldtük a szállodába, hogy ne zavarjon minket akkor, amikor megérkezünk majd a Yakiniku étterembe vacsorázni. Ez egy olyan étterem típus, ahol mindenféle sütni való hús, hal, zöldség és egyéb finomság áll rendelkezésre. Nekünk nincs más dolgunk, csak kiválasztani, hogy mit szeretnénk enni, odavinni az asztalunkhoz, és az asztal közepén lévő kis sütő egységen megsütni magunknak – majd persze megenni.

A vacsorát követően tele pocakkal tértünk vissza a szállodába, és rögtön nyugovóra is tértünk, hiszen másnap magunk mögött hagyjuk Tokiót, hogy elutazzunk Tokai-ba.

Reggel kilenckor már rámoltuk is a cuccainkat a kicsike buszunk aljába. A várakozásokkal ellentétben szerencsére az összes bőrönd befért, így a szűk fedélzeten nem kellett még azokkal is szenvedni. Két-három órás utazás vette kezdetét a Tokiótól délnyugatra, kb 350 Km-re lévő városba. Az út gyönyörű vidékeken át vezetett. Sűrű erdőkkel borított meredek hegyvidéken keresztül kanyargott az autópálya.

Kora délután meg is érkeztünk Tokai-ba, ami Nagoya egyik kvázi-külvárosa, és lakosai számát tekintve kb Nyíregyháza méretű. Közel sem annyira nagy formátumú város, mint Tokió, de nyilván azzal nem is lehet versenyezni. A szállodához egészen közel, kb. öt perc sétára volt található a koncertterem, így csak behajigáltuk a bőröndjeinket a szálloda halljába, és már mentünk is próbálni. A próbát követően pedig visszatértünk a hotelbe és elfoglaltuk a szobáinkat. Sajnos komoly hiányosságnak bizonyult a szálláson, hogy mindössze csak 1 lifttel rendelkezett. Ez azért furcsa, mert bár nem nagy szállodáról van szó, de azért mégiscsak 10 emeletes volt, emeletenként 14 szobával. A becsekkolás utáni feljutás így egyeseknek akár 20 percébe is kerülhetett. Ráadásul sok pihenésre nem is jutott idő, ugyanis a koncert ezúttal is 18:30-kor kezdődött. Ahogy Tokióban is, itt is voltak vendéglátó kórusaink. A koncert az ő műsorukkal kezdődött, majd mi következtünk két félidőben. Természetesen az összkar sem maradhatott el, így ebben az esetben is szép hosszú koncerttel örvendeztettük meg a közönséget – szerencsére úgy tűnt, nemigen bánják. Nyilván a legnagyobb sikert itt is a japán művekkel értük el.

A koncert után közös vacsira voltunk hivatalosak a vendéglátókkal, majd visszatértünk a szállodába.

Ez a nap két fő részből állt.
Reggelit követően kb 10:00 órakor buszra szálltunk, és elindultunk a YAEI középiskola felé. A Cantemus Kórus hagyományosan jó japán kapcsolatain belül kiemelt helyen szerepel ez a középiskola, mert már többször jártak nálunk az iskola képviseletében, és a különböző együtteseink is többször jártak már náluk ismerkedni, barátkozni.

A szállodától több mint egy órát kellett buszozni, de mint megtudtam, ez a városrész még ugyanúgy Tokióhoz tartozik – irgalmatlan nagy ez a város. Viszont útközben láthattuk a felhők közül kikandikáló Fuji tetejét.

Rengeteg emeletes út van, akár háromszintesek is. Viccelődtünk is vele, hogy na itt aztán, ha elnézed a lehajtót, akkor kimész a világból, mire vissza tudsz keveredni oda, ahova menni szerettél volna. Arról nem is beszélve, hogy életemben először itt láttam spirálban felfelé tekergő autópálya-alagutat. Nem is hittem volna, hogy ilyen lehetséges. Ki tudja, lehet, hogy ha otthon az M0-ás befejezését japán mérnökökre bíznánk, gond nélkül meg tudnák oldani…

Azok, akik már jártak a YAEI-ben, mondták nekünk, első japánosoknak, hogy készüljünk fel, mert ezt a fajta fogadtatást kevés helyen kapjuk meg. Otthon Magyarországon pedig az ilyesmi szinte ismeretlen, legalábbis a kórusélet berkein belül. És tényleg. Megérkezésünkkor az iskola ének-zenét tanuló növendékei sorfalban álltak az épület előtt és énekszóval fogadtak. Amikor pedig kiszálltunk a buszból, popsztárokat megszégyenítő visítás kezdődött – mármint részükről.

Feltereltek minket ez előadóterembe, ahol az iskola igazgatója szólt hozzánk néhány kedves szót. Őt Soma követte. Külön tapsot (értsd: visítást) kapott, hogy néhány mondatot japánul mondott el. Soma után pedig az egész japán turné „anyukája”, a Cantemus Kórus japán kapcsolatának fő letéteményese, Fukiko emelkedett szólásra, és ő is mesélt rólunk a japán gyerekeknek.

A köszöntések után rövid műsor következett. Először a helyi diákokból álló énekkar énekelte el Kodály: Egyetem-begyetem c. művét, majd mi következtünk. Az idő rövidsége folytán csak pár művet adtunk elő ízelítőül. A műsorok után pedig közös fotózkodás történt – némi visítással fűszerezve.

Hogy ne üres gyomorral menjünk tovább utunkra, egy kis állófogadásra voltunk még hivatalosak az egyik teremben. Különféle finom, az európai bendőnek is tetszetős fogásból választhattunk, így kellemesen megebédeltünk. Közben persze a helyi diákokkal folyamatosan ment az egyéni fotózkodás, kölcsönös ajándékozás. Amikor már kellően kivisítozták magukat, illetve nekünk is induláshoz érkezett az idő, elbúcsúztunk egymástól. Akadt olyan lelkes rajongó, aki futva eredt a busz után, miután elindultunk – már-már nem tudtuk eldönteni, hogy ez most édes vagy kicsit már félelmetes… :-)

A YAEI középiskola után Tokió Kawasaki része felé vettük az irányt. A Kawasaki Muza Hall-ban ugyanis kórusfesztivál zajlott éppen, ahol a számtalan japán kórus mellett mi is fellépési lehetőséget kaptunk, meghívott együttesként. Rövid, félórás műsorral kellett készülni, és ezúttal is ízelítőt kaphattunk a japán precizitásból, ugyanis 16:50-ra voltunk kiírva, és bizony a színpadra vezető ajtókat percre pontosan nyitották előttünk. Nem volt csúszás vagy ilyesmi. A félórás műsorba igyekeztünk minél szélesebb spektrumból műveket választani, hogy igazán átfogó képet adhassunk a tudásunkból, de azt hiszem, a legnagyobb sikert kétség kívül a japán nyelven énekelt Tanko bushi c. mű aratta. Mint később megtudtuk, ez egy bányászdal és nem is igazán tudják már, hogy népdal-e vagy műdal. A témája szerint a bányászok munka után a kocsmában iszogattak és ott mindenféléről beszéltek. Ez a dal aztán a népszerűségét egy régi japán tévéműsornak vagy sorozatnak köszönheti, ahol némiképp karikírozva jelent meg, és épp ezért egyfajta komikus dalként maradt ez meg az emlékezetben. A fesztivál közönségének nagy része középkorúakból-idősebbekből állt és ők hallhatóan nagyon jól mulattak ezen a dalon.

Koncert után pedig  hazabuszozás, vacsora és pihenés jutott.

A hosszú repülőútnak köszönhetően elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy úgy-ahogy végigaludjuk az éjszakát. Ettől azt reméltük, hogy segíthet enyhíteni majd a fellépő jetlag-et. A szobáink a szálloda tizennyolcadik emeletén vannak, így még némi jó kilátásban is részünk van.

A reggeli elfogyasztásához hat étterem is a rendelkezésünkre áll, ráadásul változatos kínálattal. Ha valaki egészen autentikus japán vagy akár kínai reggelit szeretne kipróbálni, annak ugyanúgy megvan rá a lehetősége, mint annak, aki megmaradna az ismerős és ezért megbízhatóbbnak érzett kontinentális reggelinél. A magam részéről úgy voltam vele, hogy ha már itt vagyunk Japánban – és ugyebár ki tudja, hogy lesz-e lehetőségünk valaha visszatérni – akkor már próbáljuk ki, amit lehet. Ezért elterveztem, hogy természetesen a kontinentális reggelire hagyatkozom, de mindig kipróbálok valami olyat, amit korábban még nem ettem.

A reggeli után Soma szeretett volna egy rövid próbát tartani. A szállodában ehhez nincs hely –legalábbis olyan, ami ingyen rendelkezésünkre állna – ezért kimentünk az utcára, és egy közeli kis téren elkezdtünk próbálni. A rendőr szerintem meglepően későn, kb 20 perc múlva jött oda, hogy ott bizony nem énekelhetünk, menjünk valahová máshová. Így hát arrébb mentünk. Nem is olyan messze találtunk egy parkot, ami inkább hasonlított erdőre. Ott fejeztük be a próbát, miközben millió japán szúnyog szívhatott végre egy kis jóféle, koleszterinben gazdagabb európai vért. :-)

Kora délután buszra szálltunk és elindultunk az első itteni koncertünk helyszíne, a Tokió Katedrális felé. Azt hiszem, ennek hivatalosan egyébként nem ez a neve, hanem talán Szent Mária Katedrális, de ebben sem vagyok biztos. Nem nagyon tudtam, mire számítsak katedrális címén, de biztosan nem egy betontömbre gondoltam volna első körben. Pedig arra kellett volna. A katedrálisnak ugyanis egészen különleges, sátorszerű alakja volt, ráadásul az egész betonból van kiöntve. Ennek ellenére nem tűnt ormótlannak. Az épület szerkezete ráadásul így lehetőséget nyújtott arra, hogy belül tartóoszlopok nélküli, egyetlen hatalmas légteret tudjanak kialakítani, mindez hihetetlen nagy belmagassággal párosult, hogy az ember tényleg azt érezze, hogy ez a katedrális egészen az égig ér. Eleve különleges dolog, hogy Japánban keresztény templomban lehetünk, hiszen a kereszténység sokáig mostoha körülményeket volt kénytelen elszenvedni – persze még jó régen. A középkori japán tartományi hadurak, a daimjók legtöbbje ugyanis nem nézte jó szemmel a keresztény misszionáriusok tevékenységét. Sok helyen halálbüntetés járt mind a misszionáriusnak, mind a követőinek. Martin Scorsese tavaly mozikba került Némaság c. filmje ezt a korszakot mutatja be megrendítő erővel.

A templom hatalmas tere persze elképesztő akusztikát is rejtett. Beletelt jó néhány műbe a próbán, mire elkezdtük megszokni, hogy csak annyit hallunk magunkból, amennyit – nagyjából semmit. Mégis egy-egy mű leintése után hosszú másodpercekig hallottuk szállni a hangot. Az embernek kicsit az volt az érzése, hogy ez az elképesztően nagy tér csak nyeli és nyeli a hangot. Ha jól emlékszem, Soma még szóvá is tette, hogy hiába int a kezével forte-t, az egész olyan, mintha semmi sem történne – de nem azért, mert nem éneklünk.

Próba után rövid szabadidőt kaptunk, aztán belehallgathattunk a vendéglátó japán kórusok próbáiba is. Ezt követte az összkari művek próbája. Ennek érdekessége volt, hogy 17:40-től volt kiírva, és szinte másodpercre pontosan 17:40-kor kezdték el. Precízek ezek az itteni népek. :-)

A koncert első része a vendéglátó kórusok műsoraival kezdődött, majd mi következtünk két félidőben. A körülbelül 800 főnyi közönség roppant türelmesnek bizonyult, mert becsülettel végigülték az egészet, pedig az összkarokkal együtt végül egészen monstre koncertre sikeredett. A remélt siker, azt hiszem, nem is maradt el. Soma is elégedett volt velünk. Azt mondta, hogy ezen a japán turnén a vegyeskarnak ez volt az egyik legfontosabb koncertje. Úgy éreztük tehát, hogy a debütálás nem sikerült rosszul.

Hazabuszozás után pedig átadtuk magunkat a jól megérdemelt pihenésnek.

Japán.

Ha ezt valaki olyannak mondom, aki ismeri a Nyíregyházi Cantemus Kórust, akkor szinte rögtön sejti, hogy mire gondolok. Több mint 25 éve már, hogy Dénes bácsi vezetésével az első csapat útra kelt, és elvitte Nyíregyháza hírét a világ végére. Illetve, ha nagyon pontos akarok lenni, akkor a világ elejére... :-)

Azóta nem telik el olyan év, hogy a kórus kötelékéből valaki ne menjen Japánba. Ezek általában a gyermekkar és a leánykar tagjai, de járt már ott a Banchieri Énekegyüttes is.

Akik viszont még sosem voltak, azok a Cantemus Vegyeskar énekesei. Ennek egyik oka, hogy amikor Dénes bácsi először ment Japánba, akkor a vegyeskar még nem is létezett. A másik ok most nem is olyan fontos. :-)
Ám most végre megtört a jég, és elérkezett a nap, hogy a felnőttek is útilaput kössenek, és nekiálljanak ennek a sok szempontból sem egyszerű útnak.

Július 3-án délelőtt Demeterrel indultunk el Ferihegy felé, délután kettőkor pedig már a bőröndjeinket fóliáztattuk a reptéri terminálban. A 16:00 órakor Dubaj felé tartó járat szinte csurig volt, de mivel nem fapados járatról és légitársaságról beszélünk (hanem az Emirates-ről), ez azért nem jelentett feltétlenül rendkívüli kényelmetlenséget. Takaró, párna, választható menüsor, és a világon egyedülálló, többszörösen díjnyertes szórakoztató rendszer várt minket. No meg egy ötórás út a sivatag és a Perzsa-öböl találkozásánál fekvő csodavárosba.

A felszolgált ételek finomak, a filmek, sorozatok szórakoztatóak voltak, így viszonylag gyorsan és fájdalommentesen eltelt az öt óra. Helyi idő szerint 23:40-kor landoltunk Dubajban. Amikor kiléptünk a gépből a szabad ég alá, mondhatnám, hogy egészen kellemes 40 fok fogadott minket (igen, éjjel háromnegyed 12-kor), de nem. A 40 fok sehogy sem kellemes. Volt, aki próbálta elütni a dolgot azzal, hogy ez sivatagi száraz meleg, de ettől nem sokkal éreztük jobban magunkat. Sőt, azt éreztük, hogy a meleg üt agyon minket.

Bár Dubajban van a világ talán legnagyobb reptere, szerencsénkre viszonylag gyorsan (értsd: kb. 45 perc alatt megtaláltuk a csatlakozáshoz tartozó kaput. Kaptunk egy kis szabadidőt, amit nézelődéssel, vásárlással töltöttünk. Épp a közelünkben volt egy nagyon kedvező árakkal dolgozó üzlet, így volt lehetőség egy kis ellátmányt is magunkhoz venni. Csak a példa kedvéért: egy fél literes kólát itt kb. 320 forintért adtak. Halkan teszem hozzá, hogy ugyanez a kóla a ferihegyi reptéren 800 forintba kerül...
Pedig Dubajban szerintem nem a magyarországihoz hasonlatosak a fizetések.

Kb éjjel egykor (helyi idő szerint) megörvendeztettük a gépre várakozó utazókat egy rövid, nyilvános próbával. A japán utasok kifejezett örömmel az arcukon véltek felfedezni számukra ismerős szavakat, amikor Japán műveket énekeltünk.
Éjjel 2:40-kor pedig elindultunk a végső úticél, Tokió felé. Kilenc órányi repülőút állt előttünk a világ egyik legnagyobb utasszállítóján, egy Airbus A380-on (ez a gép tényleg jó nagy nyúl).

A gépen az egyik legfurább napirenddel találtuk szembe magunkat: kicsivel felszállás után elköltöttük a reggelinket, majd mindenkit megkértek, hogy húzzák le a napellenző rolókat, elsötétítettek, és következett az "alvásidő". (A rolók lehúzását az tette indokolttá, hogy hamarosan "belerepültünk" a napfelkeltébe.) A magam részéről rettentő fáradtságot éreztem, de egyszerűen képtelen voltam olyan pozíciót találni, ahol öt percnél többet bírtam volna. Az orvosi tanácsra rajtam lévő térdszorító sem a kényelmemet növelte (na persze mit röpköd az, akinek vérrög van a lábában), úgyhogy kb háromnegyed óra múlva megkértem a mellettem ülő fiatal német párt (akikkel addigra kellemesen összehaverkodtam), hogy engedjenek ki, aztán majd egyszer csak jövök. Hátramentem a gép végébe, hogy kinyújtsam a lábaimat, és ahogy sejtettem, nem voltam egyedül a problémámmal a kórusból. :-) Lelkileg masszíroztuk egymás lábát, aztán 30-40 perc után mindenki visszament a helyére - vagy valahova, ahol helyet talált. Én pl elsőre nem emlékeztem, hogy hol is ülök. :-)

Nagy nehezen sikerült bóbiskolva aludni pár órát, majd ébredés után (ami nagyjából két órával volt a landolás előtt) elkezdték felszolgálni az ebédet. Egy ekkora gépen azért ez is eltart egy darabig. Amikor megjelentek a légiutaskísérők a felszolgáló kis kocsival, gondoltam egy film még belefér Tokióig - és tényleg. Pont akkor értem a Zöld könyv c. film végére, amikor a terminálhoz gurult a gép. (megnéztem még az Örökség c. tavalyi nagy sikerű horrort is, de őszintén szólva nekem csalódást keltő volt - ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a film rossz, csak azt, hogy ennél azért vannak jobban sikerült horrorfilmek)

A tokiói reptéren a belépőknek (akár vízum nélkül is) ki kell tölteni egy kis belépő nyilatkozatot. Aztán ujjlenyomatot vesznek, és a retinaszkenner is felvételt készít rólunk. Aztán kicsivel arrébb még egyszer ujjlenyomatot vesznek. Aztán kicsivel később még egy kis papírt ki kell tölteni... de végül azért csak sikerült belépni az országba. :-)

Kellemes kb. 20 fok volt odakint, enyhe esővel és jó sötét esőfelhőkkel. Kicsit nyűgösen vártuk a buszt így a huszon-valahanyadik órában (mióta útnak indultunk Nyíregyházáról), majd tettünk egy kellemes 70 Km-es(!) utat a szállodáig (igen, ezt a városon belül...)

A szállásunk, a Shinagawa Prince Hotel minden földi jóval fel van szerelve, amire csak vágyunk. Gyors szobaelfoglalás, majd vacsora után mindenki ágynak dőlt a fáradtságtól. De legalább így talán könnyebb lesz átvészelni a jetlag-et. :-)

Másnap viszont már várt ránk az első, és valószínűleg  legfontosabb koncertünk.

De ez már egy másik bejegyezés lesz... :-)