A szél nem csitul, így egész éjszaka meglehetősen szeles a szobánk, de nemigen bánjuk. Talán végre most először lesz olyan hőmérséklet éjjel, hogy akár még kellemesen aludni is lehet. Nem kell ringatni elalváskor, hiszen némi bor nálam is lecsúszott, így tényleg egész jó alszom.

A csütörtök a búcsúzás napja, de mielőtt még elhagynánk Francis pazar kis birodalmát, délelőtt mindenki előtt ott a lehetőség, hogy megmutassa a többieknek, hogy mit tanult. Soma 10-től meghirdeti a kis házi koncertünket, amelyen azok a kis csoportok lépnek fel, amelyek Francis keze alatt dolgoztak a héten.

Sajnos én már a beéneklésnél érzem, hogy a mögöttünk lévő hét némileg elbánt a hangommal. Egyrészt a hét folyamán napról-napra azt éreztem, hogy egyre jobban nyílik és lesz formázható a hangom a napi karbantartástól, viszont már a tegnapi koncerten éreztem azt is, hogy eléggé el is van fáradva. Ma reggelre gyakorlatilag csak a fáradtság maradt - legalábbis úgy érzem. Próbálom formálni, pozícióba helyezni, de csak pillanatokra sikerül. Épp ezért messze nem nyújtok olyan teljesítményt, mint az elvártam volna magamtól. Kicsit szomorú vagyok miatta, de fölöslegesen erőltetni nem szerettem volna semmiképpen sem. Annál is inkább, mert a hétvége még tartogat kihívásokat. A kis csoportok közül nekem egyébként  a Tallis: Miserere nostri-t éneklő csapat tetszett a legjobban.

A házi koncert után megkezdjük a készülődést a hazaútra: elfogyasztunk minden fölösleges hideg élelmet ebédre, segítünk Francis-nek és Ann-nek viszonylagos rendet csinálni magunk után, majd összepakoljuk a motyónkat.

A céldátum 15:00 óra, ekkor kezdünk pakolni a buszba. Bár csak pár napot töltöttünk itt, mégis nehéz az elszakadás, ugyanis ez a hely, és ez az elvégzett munka megragadja a lelked, és arra ösztönöz, hogy maradj és folytasd. Az előző bejegyzésekből asszem, elég nyilvánvalóan kiderült, hogy az itteni klíma mennyire nem fekszik a magamfajta tespedt ogréknak. :-) Mégis, ha arról lett volna szó, hogy még egy hétig itt kell lenni, szó nélkül maradtam volna. Nem azért, hogy ne kelljen dolgozni menni, hanem azért, mert ebben a zenei élményben nagyon jó részt venni.

Ám most a hosszú zötykölődés következik hazafelé. Provence, Cote d'Azure, Liguria, és még ki tudja, hány tájegység. Csendes beszélgetések, játékok mennek útközben. Filmnézés, zenehallgatás - mindenki igyekszik lekötni magát valamivel. A buszon töltött éjszakám valamivel jobban telik, mint az ideúton, viszont most kevésbé megy a légkondi, így eléggé meleg kerekedik reggelre. És ahol a meleg, ott a büdös - valakinek érezhetően kinyílt a sajtja a táskájában. :-)

Éjjel a busz valami gyorsítót tankolhatott, mert szinte repülünk hazafelé. Délelőtt már a magyar autópályákat koptatjuk, és dél körül megérkezünk Budapestre, a Margitszigetre. Őszintén szólva senkinek semmi kedve a kis kitérőhöz, node feladat van: Carmina Burana és Catulli Carmina.

Este 8tól.

Most meg dél van.

Miután lecihelődtünk, néhányunknak az a remek ötlete támad, hogy menjünk el a Westendbe, együnk valamit, aztán nézzük meg a Terminátor 5-öt. Hááát... szerintem ne nézzétek meg. :-) De legalább telik vele az idő és nagyjából pont időben érünk vissza próbálni. Fáradtak vagyunk egyébként, mint a franc, de ez most épp nem érdekel senkit, csak minket. :-)

A végigácsorgott próba után 8tól következik egy végigácsorgott koncert, ráadásul annyian vagyunk, mint a nyű, szóval szinte lapjával állunk. Ami vigasztal minket, az a koreográfia, amivel a Szegedi Kortárs Balett készült. Fáradtak vagyunk, néha összevissza éneklünk, néha még a zenekar is összevissza megy, de a tánc az számomra lenyűgöző - már amit láthattam belőle, hiszen én (meg a többi) hivatalosan a karmesterre figyeltünk közben. Persze csak, ha le tudtad venni a szemed a táncoslányokról. :-)

Valamikor este 10 után kecmergünk le a színpadról és közben arra gondolunk, hogy mostanra már órák óta otthon lehetnénk. Villámgyors öltözés, aztán irány a busz, hogy végül kb kettő körül hazaérkezzünk Nyíregyházára.

A magam részéről lélekemelőnek tartom ezt a hetet. Olyan munkát végeztünk, ami - szerintem - mindannyiunk épülésére szolgált. Mivel nekem a reneszánsz az egyik kedvenc zenei korszakom, ezért számomra nem is lehetett volna jobb aktív kikapcsolódást találni. Innen is köszönjük még egyszer Francis-nek, hogy megmutatta, mi az a zenei alázat, és mi az éneklésre összpontosított figyelem.

Amikor elváltunk tőle Roujanban, egy kicsit ő is és mi is azt kívántuk, hogy jövőre találkozzunk megint. :-)

Én benne vagyok!

Csak előbb még vasárnap megismételjük a mai koncertet. :-)

na pá

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.