2014.01.24., péntek

Hajnali háromkor arra ébredek, hogy egyrészt nagyon viszketek, másrészt nagyon ég a bőröm. Benyomom a telefonon a fényt, hogy lássak valamit. Három szúnyogot veszek észre, lecsapom őket. Próbálnék visszaaludni, erre megint ott zümmög egy a fülembe. Félálomban fejen csapom magam, ahogy azt kell. Felhúzom magam ezen, úgyhogy most már biztos nem fogok tudni könnyen visszaaludni. Kimegyek hát a mosdóba és megszámolom: a jobb karomon kilenc(!) teljesen friss szúnyogcsípés van. Felhúzom a pizsipólómat és a látvány lesokkol: vörösebb vagyok, mint egy főtt rák. Ajjaj...

Bár a tengerparton végig árnyékban ültem, és csak akkor voltam napon, amikor bementem egy kicsit a vízbe, vagy elsétáltam a büféig, naptej nélkül gyakorlatilag szénné égtem. Azt ugyan gondoltam, hogy itt a trópusi éghajlaton könnyebben leég az ember, node hogy ennyire... Belopózom hát a másik szobába, és 'kölcsönveszem' Magyar Pisti Pantenolját. Visszamegyek a fürdőbe és habcsók-embert csinálok magamból, vagyis a fejemtől a derekamig befújom magam a leégésre való habbal. Háromnegyed órát ácsorgok a tükör előtt, hogy a hab kellően be tudjon szívódni. Aztán bebújok a zuhany alá, és azzal a halovány langyos vízzel, ami van, leöblítem magam. Jólesik a forró bőrömnek. Úgy döntök, hogy nem megyek vissza a szobába aludni, inkább kint alszom az előtérben a kanapén, ahol nincsenek szúnyogok. Csak később vettem észre, hogy sajnos itt is vannak... :-)

Reggel hatkor felélénkülnek a többiek is. Lassan mindenki ébredezik. A szokásos reggeli rutin után felöltözünk és lemegyünk reggelizni. Ma ismét kukoricalepény van, de ez most más jellegű, eltér az eddigiektől. Olyan, mintha egyfajta kukoricaliszt-palacsinta lenne. Egy jókora szelet sós sajttal kapjuk. A sajtnak van egy kis tehén-szaga, de amúgy finom. Viszont ezzel a mai lepénnyel valahogy nem tudok kibékülni, így először fordul elő, hogy nem ízlik az étel, amit kapunk.

Reggeli után mindenkinek össze kell pakolnia a bőröndjét, mert ma el fogjuk hagyni a szállást, és másik helyre költözünk. Nem nagyon vacakol egyikünk sem a pakolással, csak belehajigáljuk a cuccunkat, hiszen este már úgyis ismét kibontjuk. Így viszont marad egy kis idő, hogy indulás előtt szundikáljunk. Nekem ez olyan jól sikerül, hogy gyakorlatilag lekésem az indulást. Mire felriadtam, addigra sehol senki. Szerencsére Kinga észrevette, hogy nem vagyok rajta az ovibuszon és visszaszaladt értem. A városban nem volt dugó, így késés nélkül értünk oda az utolsó workshopra is.

Tőlem közben mindenki azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e, én meg mondtam, hogy fájok. Deréktól felfelé mindenem égett, a póló pedig irritálta a bőröm. Jó kis nap lesz...

A workshop ma gyorsan eltelik, bár álmosak vagyunk. Az előző két napon csak Soma volt itt a hallgatósággal, most gyakorlatilag ennek a konklúzióját beszéljük meg, illetve néhány bátor jelentkező még vezényel nekünk egy-két művet. Akad köztük, aki kifejezetten ügyes. Végezetül Soma összefoglalja az egész hetet, illetve hosszan beszél a zenei nevelés fontosságáról és mindarról, ami ezzel együtt jár. Felhívja az itteniek figyelmét arra is, hogy a zeneoktatásnak akár társadalomformáló szerepe is lehet,  ami itt jól is jöhetne a jelenlegi helyzetben. És végre elhangzik, amit mindannyian vártunk, Soma elsüti a résztvevőknek azt, hogy 'Buenos Aires, csikánók!' Mi röhögünk, a helyiek nem értik. :-)

A workshop végén csatlakoznak hozzánk a banki menedzsmentből is, hiszen szeretnék meghallgatni, mi is zajlott itt öt napon át. Éneklünk nekik párat, amivel nagy sikert aratunk. Az utolsó műsorszám persze egy részlet a Mátrai képekből, és Soma azt kéri, hogy ezt hagy énekelhessük el a bank halljában. Az igazgató megengedi, így még többen lehetnek szem- és fültanúi az énekkarnak. Óriási ováció. Elbúcsúzunk végül, csinálunk néhány búcsúfotót és irány vissza a szállásra.

Ebédre töltött padlizsán kapunk rizzsel és krumplival, majd nekilátunk, hogy lecihelődjünk. Mivel már mindenki összepakolt, csak le kell hozni a bőröndöket az emeletről. Pár perc alatt elkészülünk és várjuk a buszt. Sokáig. A megadott időponthoz képest majdnem egy órával később ér oda. Ez persze a további programot is majdnem megborítja. Merthogy a másik szállás a város majdnem másik végén van, viszont az esti koncert még itt lesz a Don Bosco templomban, ami a jelenlegi szállástól három utcára van csak. Na spuri, már amennyire a dugó engedi. Ismét két busszal megyünk, amelyeknek a csomagterük továbbra is kicsi, még ahhoz a létszámhoz is, ahány ülőhelyesek. Így jónéhány csomagot ismét fel kell tenni a buszra, ami roppant kényelmes művelet.

Megérkezünk a másik szállásra, ami szintén valami egyházi ifjúsági központ-féleség lehet. Nagy téglaépület, viszont a kilátás pazar, hiszen Caracas a lábunk előtt terül el. A fiúk az első emeleten, a lányok a másodikon alszanak. Nincs vita, hogy ki kivel alszik, hiszen egy szoba jut a fiúknak, egy a lányoknak. Még le sem tesszük a bőröndöt, már halljuk, hogy a lányok tologatják az ágyakat - az élet nem élet variálás nélkül. A fiúk egy perc alatt elosztják az ágyakat. Én egy sima, földszintes ágyat kapok az ablaknál, közvetlenül Fejcsi mellett. Jónak tűnik, bár a szúnyogok miatt aggódok. Csak annyi időnk van, hogy lerakjuk a motyónkat, magunkhoz vegyük a fellépőruhát és a mappát és induljunk is vissza a templomba.

Az én mappám nincs meg. Szerintem már nem is lesz.

Visszazötyögünk, és a templomban megint valami imádság vagy mise van, ezért nem mehetünk be próbálni. Nem egészen értjük ezt az összeszervezést, dehát mit lehet tenni. Kapunk termet, ahol öltözhetünk. Egyszer csak szólnak, hogy bemehetünk a templomba próbálni. Nosza, gyorsan, kb negyedóra alatt kipróbáljuk magunkat. Mivel már énekeltünk itt, nem ér meglepetés. Utána öltözés. Kínszenvedés magamra húzni az inget, de mit lehet tenni? Kálmán Józsit kérem meg, hogy tegye fel nekem a nyakkendőt, mert annyira húzódik a bőröm, hogy nem tudom hátranyújtani a kezem.

A koncert rendben zajlik, mindegyik énekkar nagy tapsot kap, bár a második kórus performansza nekem kicsit sok volt és nem tetszett. Ők ugyanis az a capella éneklés mellett simán nyomtak egy kórussal megtámogatott karaoke-partit Besame mucho-val és egyebekkel. Nyilván ízlések és pofonok, de akkor is. Szerintem az egész valahogy nem volt ide való. Na mindegy.

Buszozás haza, majd vacsi. Sült csirkét kapunk rizzsel, salival. Legalább itt is jól főznek. Alig várom, hogy a zuhany alá állhassak és lehűthessem magam. Örömmel tapasztaljuk, hogy itt legalább mindig van meleg víz. Este még persze a szokásos klubestek zajlanak, főleg, hogy itt már az összes fiú együtt van, egy szobában. Még Soma is. A társaság egyik fele hamar elcsendesedik, páran viszont tovább húzzák. Én a biztonság kedvéért figyelmeztetem a többieket, hogy ha esetleg horkolnék, akkor bizony ráfaragtak. És hát én mindig horkolok. Hason is. :-) Jó kis éjszakájuk lesz.

na pá

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.