A Budafoki Dohnányi Zenekarral régóta baráti viszonyt ápol a Cantemus kóruscsalád, ennek köszönhetően sok közös projekten vagyunk túl, köztük olyanokon is, amelyek igazi kuriózumnak számítanak. Ilyen például a Filmzene koncert vagy például Bach János-passiójának szcenizált előadása, amely a maga nemében egyedülállónak volt mondható. Az ilyen előadások nem csak a közönség számára, hanem az énekeseknek is felejthetetlen élményt nyújtanak.

Szerencsénkre elmondhatjuk, hogy az idei évadunk sem múlhat el különleges előadások nélkül, hiszen jövő májusban Nyíregyházán lesz Filmzene koncert, illetve felkérést kaptunk, hogy november 3-án vegyünk részt Beethoven Fidelio című operájának szcenizált változatának előadásában a Művészetek Palotájában.

A Cantemus Vegyeskar így az évad elején megkezdte a felkészülést a Fidelio kórustételeiből. Ez egyrészt a II. felvonás fináléját foglalja magában, illetve a férfikarnak van egy rövid megszólalása az I. felvonásban a „börtönőrök kórusában”.

A zenei anyag szerencsére rövidebb, mint az volt pl a János-passióban, ennek ellenére a felkészülést nem vehettük félvállról, hiszen a színpadon ugyanúgy német nyelven és kívülről kellett megszólaltatni a tételeket.

A felkészülést követően november elsején került sor a főpróbára a MüPá-ban. A kórus már reggel elindult, hogy időben odaérjünk, hiszen el szerettük volna kerülni, hogy miattunk csússzon a közös próba. A színre vitel ugyanis elég nagy apparátust mozgatott meg, hiszen a Dohnányi Zenekaron és a Cantemus Vegyeskaron kívül részt vett még benne a Budapesti Akadémiai Kórustársaság kórusa, akikkel szintén régi és jó viszonyt ápolunk, valamint az Operaház Férfikara – hogy a szólistákat már ne is említsük. Így a II. felvonás fináléjában durván saccolva olyan 120-140 énekes áll egyszerre a színpadon, ami nem kis dolog.

A színre vitelt a János-passióhoz hasonlóan Gábor Sylvie rendezte, akivel az együttműködés szintén közvetlen és nagyon jó. A MüPa színpad-technikai lehetőségeihez mérten az előadás ugyan minimál díszletek mellett zajlott, ám ez korántsem jelenti azt, hogy jelentéktelen lett volna – köszönhetően a rendezőnek. A színpad egy részére ugyanis hatalmas, csíkokra osztott vetítővászon került, ahol az opera témájának és cselekményének megfelelő vetítés ment végig, segítve ezzel a mű értelmezését. Ez egyben azt is jelentette, hogy a kórusoknak, énekeseknek nem csak az előadásra kellett figyelniük, hanem arra is, hogy az előadás közben a vetítővásznak mindvégig a helyükön maradjanak. Ez különösen a finálé alatt volt komoly kihívás, hiszen ahogy említettem, rengeteg ember állt a színpadon, miközben a rendelkezésre álló terület némileg korlátozva volt.

A rendező a tőle megszokott elánnal és lelkesedéssel vetette bele magát a munkába és instruálta a részt vevőket, hogy kinek mikor, honnan hová kell mennie, mit kell csinálnia. Elmondani persze mindig könnyebb, mint megcsinálni, és bizony bele kellett rázódnunk kicsit a szituációba, hogy egyszerre kell pontosan énekelni, és közben előadni a cselekményt.

A kezdeti tétovázást követően azonban hamar magunkra találtunk. A rendező ugyan ide-oda állítgatott minket, hogy minél jobban mutasson a színpadon az egész, no meg Hollerung Gábor karmester is időnként emelt hangnemben fejezte ki azon óhaját, hogy pontosan énekeljünk, de a végére azért minden szépen összeállt. Felkészülve vártuk tehát a november harmadiki előadást.

A Fidelio története szerint Leonora kétségbeesetten keresi férjét, Florestant, akit évekkel korábban igaztalanul vetett börtönbe Pizzaro. Leonorának férfiruhát kell öltenie, hogy Fidelio álnéven (ami a latin fides, vagyis hűség szó parafrazeált változata) munkát vállalhasson a börtönben, ahol férje raboskodik. Kitartásának hála, sikerül Florestan nyomára bukkannia, ráadásul Pizzarro sötét titkairól is fellebben a fátyol a mű végére. Leonora/Fidelio így kiszabadítja férjét, valamint a többi igazságtalanul börtönbe vetett rabot is. A mű fináléjában tehát valóságos népünnepély zajlik a színpadon, amikor a műbeli miniszter jelenlétében kiszabadulnak a rabok, Leonoráról kiderül, hogy ki is valójában, az addigra őrjöngő Pizzarót pedig kényszerzubbonyban viszik el. Ebben a fináléban alakította tehát az Operaház Férfikara a rabokat, a Cantemus Vegyeskar, illetve a Budapesti Akadémiai Kórustársaság kórusa pedig az ünneplő tömeget, akik Leonora erőfeszítéseit, no meg a kiszabaduló rabokat éltetik, örvendezve azon, hogy a szabadságért való erőfeszítések megérik a fáradtságot, és hogy az önkény végül elnyeri méltó büntetését.

A rendező az előadás utáni koccintáson kifejezte azon óhaját, hogy szeretné, ha még több előadás is lenne ebből a műből, és hogy azok is ilyen jól sikerüljenek.

Azt hiszem, mi szívesen részt veszünk majd azokon is.

A Cantemus Vegyeskar az elmúlt 20 évben számtalan kiváló együttessel, zenekarral, énekkarral működött már együtt. Ezeknek köszönhetően nagyon sok érdekes és szép művet adtunk már elő. Az együttműködők sorából azonban eddig valahogy kimaradt az ország és a világ egyik legjobb zenekara, a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ). Ez valahol persze nem is olyan nagy meglepetés, hiszen folyamatosan járják a világot, ahol mindenkit elkápráztatnak muzsikájukkal.

Szerencsére ami késett, nem múlott. Több mint egy évvel ezelőtt ugyanis a BFZ szervezői megkeresték az énekkart, hogy Arvo Pärt: Te Deum c. művét szeretnék velünk együttműködve előadni a Művészetek Palotájában, Budapesten. Az énekkar életében már sok megtisztelő felkérés érkezett, mégis úgy éreztük, hogy ez most egy olyan különleges lehetőség, ami csak kevésszer fordul elő – nem lebecsülve persze a korábbi felkéréseket sem. Kellő komolysággal kezdtük hát meg a felkészülést, és igyekeztünk minden pillanatban tudatosítani magunkban, hogy a „kiváló” ezúttal nem elég. Tökéletesnek kell lennie!

Több hónapnyi készülődés után eljött a koncert hétvégéje. Szeptember 20-án, csütörtökön buszra szálltunk és meg sem álltunk Óbudáig, a BFZ próbaterméig. A kívülről egyáltalán nem hivalkodó épületbe belépve hallhattuk, ahogy a zenekar már próbálja a koncert nem énekkaros műsorszámait. Így már ekkor tisztába kerültünk vele, hogy itt bizony valóban egytől-egyig kiváló zenészek dolgoznak.

Elfoglaltuk a helyünket a próbateremben és vártuk, hogy feltűnjön a mester, Fischer Iván. Ő is leült a helyére a karmesteri székbe, majd pár perccel később, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, csak körbetekintett a termen, ahol abban a pillanatban csend lett. Ekkor súgtam oda a címben szereplő mondatot a mellettem ülő ToZsónak. Azt meg már csak magamban tettem hozzá, hogy „és még egy hangot sem játszottak…”

És valóban, amikor játszani kezdtek, lenyűgöző volt látni és főleg hallani, hogy mitől is ők az ország és a világ egyik legjobbjai. Semmi sallang, csak gyönyörű zene. Ilyen tekintetben pont kapóra jött, hogy Arvo Pärt művét adtuk elő. A kottakép ugyanis ránézésre teljesen egyszerű, itt-ott szinte már banális – ha szabad ezzel a kifejezéssel élni. Ám pont ez az egyszerűsége teszi a művet nagyon nehézzé, hiszen ebben a teljes letisztultságban nincs helye sem bizonytalanságnak, sem pontatlanságnak. Csak a tökéletes jó. Fischer Iván száját sem véletlenül hagyta el többször is ezen a hétvégén az a mondat, amelyet mindannyian megfogadhatunk: „Nem kifogás kell, hanem eredmény!”

A próbán megkaptunk minden szükséges instrukciót, ezeket gondosan lejegyeztük ceruzával a kottánkba. Próba után pedig szálláselfoglalás, majd szabad program következett.

A koncertekre 21-én, pénteken, 22-én, szombaton, illetve 24-én, hétfőn került sor. Úgy gondoljuk, nagyon jól sikerültek, annak ellenére is, hogy az első még nyilván kicsit „ismerkedős” volt.

Külön megtiszteltetés volt számunkra, hogy az első két koncerten jelen volt a szerző, Arvo Pärt is, akivel közös fényképet is sikerült készíteni a kórusnak. A második koncert előtt még pár dolgot elmondott, hogy hol mit kellene változtatnunk az előadásban, hogy valóban olyan legyen, amilyennek ő annak idején elképzelte.

Összességében hatalmas élményben volt részünk. Fantasztikus zenekarral, fantasztikus zenészekkel adhattunk elő egy fantasztikus művet. Ahogy feljebb is írtam, ez volt az első közös projektünk a Budapesti Fesztiválzenekarral. Mi abban reménykedünk, hogy nem ez volt az utolsó.

Háromnegyed kilenckor találkozó a recepciónál, majd buszra szállás, és irány Normandia – hangzott előző este az ukáz. A mai úticélunk nem más volt, mint a Párizstól 320 Km-re található Saint-Lo városa.

A magam részéről kicsi csúszással ébredtem, de azért időben összepakoltam, megreggeliztem, majd háromnegyed kilenckor az énekkar tagjaival közösen megjelentünk a recepciónál és várakoztunk a buszra. Az meg az istennek sem akart megérkezni. Végül kilenc után pár perccel begördült. Szépen bepakoltuk a bőröndöket, motyókat, egyebeket, amikor is közölték velünk, hogy a busznak most kb 30 percet állnia kell az előírások miatt, így tehát csak 9:45-kor tudunk elindulni. Na, az énekkar egy része vissza is ment a szállodába, és megreggelizett tisztességesen – úgy tűnik, nem csak én csúsztam meg kicsit az idővel.

9:45-kor aztán végül is útra keltünk. Bő egy órába telt, mire átvergődtünk Párizson és rátérhettünk az autópályára. Szolgálati közleményként bemondták, hogy a biztonsági övet bizony kötelező bekötni. Rutinos buszozókként mi ezt persze nyilván tudtuk… csak nem sejtettük…

Az utazás maga egyébként eseménytelenül telt, hacsak azt nem számítjuk eseménynek, hogy az ülés nem teljesen volt kényelmes az olyan ogréknak, mint én. Ám ha szépen vigyázz-ülésben ültem, akkor a térdemet nem törte fel az előző ülés háta.

A normandiai táj nekem nagyon bejött. Itt-ott dimbek-dombok, itt-ott erdők, és sok helyen ezek a klasszikus kőházak. Nem tudom, hogy ezeknek van-e építészetileg valamilyen gyűjtőneve, én magamban csak udvarházaknak hívom ezeket. Ha alkalmam és lehetőségem lenne valahol külföldön letelepedni, akkor van rá esély, hogy valamilyen kis eldugott normandiai kőházat választanék.

Nagyjából fél kettő körül érhettük el Saint-Lo városát. A magyar nyelvnek természetesen a város neve viccesen hangzik, közeledve a célhoz el is indultak a lovas poénok. A busz késése, a várakozás, valamint a párizsi dugó miatt eléggé megcsúsztunk a mai napirendhez képest, így a kísérőnk közölte velünk, hogy a korábban kiadottakkal ellentétben először nem a szállodába, hanem ebédelni megyünk. Közben azért megmutatott a menetirány szerinti jobb oldalon egy nagyon híres és régi épületet, amely valaha nagy istállóként szolgált és egyszerre akár 200 ló is elfért benne. Szóval mégiscsak szent nekik a ló – állapítjuk meg. Még Soma is azt mondta, hogy ez biztosan magyar falu lehetett valamikor, csak ezek nem tudják.

A normandiai vidéki tájhoz képest ez a város meglehetősen modern. Erősen érezhető rajta a XX. század történelme. Ugyebár a D-nap után ezek a városok (Saint-Lo, Cherbourg, Caen) stratégiai jelentőséggel bírtak, így keményen kaptak is. Saint-Lo szinte a földdel vált egyenlővé. És pl míg 1936-ban mintegy tizenegyezer lakosa volt, 1946-ra ez mindössze kb. hatezer főre csökkent. Ennek következtében az újjáépítés már modern stílusban történt. Legjobb mementója ennek talán az Église St. Croix templom – ahol a koncertünk is helyet kap – aminek tornyát lebombázták, helyébe pedig egy szerintem sajnos eléggé csúf beton tornyot kapott. A magam részéről rettentően sajnáltam, hogy semennyi időnk nem jutott arra, hogy ha már Normandiában vagyunk, akkor ellátogassunk az Omaha-beach-re. Remélem, nem ez volt az utolsó koncertünk ezen a vidéken, és majd egy más alkalommal visszatérhetek.

Az ebédet a Le Bounty étteremben kaptuk meg. Jacques bácsi fogadott itt minket, ő segített megszervezni ezt az itteni koncertet. Az előétel különösen tetszett. Egyfelől kaptunk egy zöldséges rakott palacsintát, húsos és halas pástétomot, valamint ecetes(?) répa- és majonézes zellercsíkokat. Itt-ott szokatlan, de alapvetően nagyon finom íze volt mindennek. Talán eddig ez az előétel ízlett a legjobban egyhetes franciaországi ittlétünk során. Főételként pedig sonkaszeletet kaptunk barnamártásos pirított gombával és sült krumplival. Desszertnek almás-birsalmás kosárka jutott.

Ebéd után gyors szállás-elfoglalásra volt csak időnk. Kb 30 percet kaptunk arra, hogy berendezkedjünk, hiszen már mehettünk is a koncert helyszínére, a már feljebb is említett templomba próbálni. A háromhajós templom nagyon szép akusztikával rendelkezik, jólesett benne próbálni. Talán az egyetlen kellemetlen dolog az volt, hogy éneklés közben látszott a leheletünk, vagyis hideg volt. Próba közben szokás szerint különböző felállásokat próbáltunk végig, egyrészt mert maga a színpad az általában megszokotthoz képest keskenyebb volt, no meg azt már régen tudjuk, hogy a legjobban akkor lehet elvarázsolni a közönséget, ha minél több mindent teszünk számukra kézzelfogható közelségbe, vagyis körbenállva éneklünk, stb.

Próba után visszatértünk a Le Bounty étterembe elkölteni a vacsorát, ami azért volt vicces, mert kis túlzással élve szinte még fel sem büfiztük az ebédet – de hát kellett nekünk késni.

Előételként tojásos-sonkás „kiskosárkát” kaptunk (aki tudja ennek a nevét, majd pontosítsa!), majd tejszínes halat rizzsel és főtt krumplival. Desszertnek pedig könnyű gyümisalit. Koncert előtt azért jó volt, hogy nem marhasültet kaptunk, akkor aztán mindenki bealudt volna, mire színpadra kell állni.

Vacsora után visszatértünk a szállodánkba, ahol átöltöztünk, majd ismét buszra szálltunk és indultunk vissza templomhoz. A mappáink saját felelősségbe voltak helyezve, szóval kötelességtudó énekkarosként szépen az egész táskámat megfogtam és vittem magammal. Csak a buszra szálláskor jutott eszembe, hogy a táskámból kivettem a mappát, hogy kivegyem belőle a fölösleges kottáimat. Majd a mappát nem tettem vissza a táskába. Sebaj, gondoltam, tesztelem, mennyire tudom kívülről a repertoárt.

A templom teljesen megtelt, állítólag 600 jegyet adtak el a szervezők, ami igen megtisztelő érdeklődést jelentett. Igyekeztünk a legjobbat kihozni magunkból. A közönség nagyon hálás volt, pedig zömében magyar szerzők műveit adtuk elő, sok esetben magyarul. Ám ez őket nem zavarta. Lelkesen és figyelmesen hallgattak bennünket, a koncert végén pedig hatalmas tapssal jutalmazták az előadást. Továbbra is jóleső ilyen koncerteket adni.

Koncert után visszatértünk hát a szállodába, ahol átöltözés után közösségileg megköszöntük Jacques bácsinak a lelkes közreműködést. Előkerült részükről egy kis Calvados, részünkről meg egy kis pálinka és már minden jó is volt.

Holnap pedig irány haza.

Lapzártánk után érkezett a döbbenetes hír: Párizsban látták az ismert magyar szatírt.

Sz. Sz.-t (51) a párizsi Pation Saint Antoine hotelben látták többen is. Félreérthetetlen öltözékben és mozdulatokkal keltett feltűnést a bűnözői körökben csak „A Majom” gúnynévre hallgató elkövető. Mint azt a környéken lakók elmondták, megdöbbentette őket a férfi gátlástalansága, és hogy ilyen nyíltan meri megzavarni a rendes honpolgárok életét. Tevékenységének befejezésére végül csak a szállodai személyzet közreműködését követően tudták rávenni. (álhír – vagy mégsem…?)

- - -

A mai napon a jól megérdemelt szabadnapunkat tölthettük, lélekben tehát felkészítettük magunkat a Louvre és Párizs egyéb szépségeire. Reggeli után délelőtt fél tízkor vettük nyakunkba a várost. A szállodától nem messze található 1-es metróval utaztunk. Jellemző az énekkar utazási szokásaira, hogy egy-egy közös utazást bár közösen kezd el, azt végül nem feltétlenül közösen fejezi be (lásd: repülőút Bilbao-ba 2008-ban). Ezúttal is így történt, hiszen megvettük szépen a jegyeinket, bementünk a peronra, ahol megérkezett a metró. Amikor az utolsó lemaradók is megérkeztek, elkezdtünk felszállni a szerelvényre, ám annak ajtóit közben ránk zárták, így a csapat egy része ott maradt. Nyilván nem lett belőle gond, hiszen pár percen belül jött a következő szerelvény és az ottmaradtak is eljutottak a Louvre-hoz. Az már inkább volt érdekes, hogy azért volt, aki majdnem rossz megállónál szállt le.:-))

A világ egyik leghíresebb múzeumában természetesen óriási volt a tömeg, pedig még csak február van. Úgy sejtem, „csúcsidőben” még többen lehetnek. Igen jót tett ez a tömegundoromnak.

A hatalmas épületet egy alkalommal bejárni véleményem szerint lehetetlen, egyrészt a tömeg miatt, másrészt talán úgy nem is lehet súlyának megfelelően értékelni az ilyen mennyiségű vizuális szépséget. Merthogy az van bőven.

A Richelieu szárny első emeletén kezdtünk, ahol III. Napóleon rezidenciáját néztük meg, majd a második emeleten francia és észak-európai festők műveit tekintettük meg. Közben a nyakunkba kaptunk egy tűzriadót, így a Richelieu-szárnyat apránként kiürítették. Ennek következtében a többi szárnyban jelentősen megnőtt a tolongó tömeg.

A Denon-szárnyban természetesen az első emeletet céloztuk meg. Elképesztő mennyiségű festmény mellett haladtunk el, szinte felfoghatatlan ez a fajta műkincs-rengeteg. Itt-ott alkotó kedvű amatőrök(?) rajzolgattak-festegettek, másolták a hatalmas mesterek hatalmas műveit. Olyat is láttam az egyik kisebb teremben, ahol egy tanárnő magyarázott a földön ülő diákoknak. Gondolom, művészettörténet óra lehetett. Nagy Andival meg is állapítottuk, hogy azért mennyire nem mindegy, hogy valaki a Louvre-ba „ugorhat ki” a suliból kihelyezett művtöri órára. Aztán jobb kéz felől egyszer csak nagyobb jövés-menésre lettem figyelmes. Tudtam, hogy ez nem jelenthet mást, minthogy „Mr. Langdon, a Mona Lisa abban a teremben van!” :-))

És valóban. Természetesen esélyem sem volt arra, hogy a korábban elképzelthez képest meglepően kisméretű festményhez igazán értékelhető közelségbe kerüljek, de azért magasságomnak köszönhetően alaposan szemügyre tudtam venni, persze nem annyira, mint Tom Hanks a már idézett filmben. A terem megtekintése után folytattam az emelet többi részének felfedezését, de addigra már épp eléggé elegem lett a tömegből, úgyhogy páran fogtuk magunkat (Magyar Pisti, Eszenyi Gabi, Kubassy Zoli és Judkes), és két óra bámészkodást követően berekesztettük a Louvre-béli látogatást. Ám a lábunk térdig való lejárása majd csak ezután következett, jóllehet már így is fájt mindenünk.

A Louvre-ból a Tuileriák felé távoztunk, ahol egészen az óriáskerékig (Concorde tér) sétáltunk el a kellemetlen hidegben és szélben. Úti célunk az Eiffel-torony volt, ami onnan még azért elég nagy sétaút. Átkeltünk a Szajnán, kanyarogtunk erre-arra, végül arra jutottunk, hogy ebédeljünk is valamit, ahol közben kicsit legalább pihenünk és megmelegszünk. Egy olasz étterembe tértünk be, ami mind ízében, mind árában igen jónak bizonyult.

A kis pihenőnk után végül elértünk az Eiffel-toronyhoz, ahol persze szintén nagy tömeg volt a hideg ellenére. Semmi nem tudott volna rávenni minket arra, hogy felmenjünk a toronyba, ezért csak fotóztunk párat és folytattuk az utat a Notre-Dame felé. Felszálltunk egy elővárosi emeletes vonatra, amivel mindössze pár megállót kellett mennünk. Sajnos nem volt kitéve tájékoztatás arról, hogy a vonatunk Notre-Dame közelében lévő megállóját sajnos lezárták, így kénytelen-kelletlen elmentünk egészen az Austerlitz-ig, ami viszont megint nagyon messze volt a híres-neves templomtól. Átszálltunk hát a 10-es metróvonalra, amivel tettünk négy-öt megállót, és végre rövid séta után a Notre-Dame is ott állt előttünk. A tömeg, a hideg és a fáradtság miatt már ide sem szerettünk volna bemenni, így átsétáltunk a Városháza térre, onnan pedig metróval visszatértünk a szállásunkra.

Miután szinte egész nap gyalogoltunk, elcsigázva tértünk a szobánkba, ahol a vacsoráig hátralévő időt pihenéssel töltöttük. A vacsoránkat pedig ismét a kis szomszédos étteremben költöttük el, ahol ezúttal kacsát és tejszínes krumplit kaptunk.

Fárasztó, fázós, ám összességében mégiscsak feltöltődős volt ez a mai nap. Holnap pedig irány St. Lo, Normandia.

Ma könnyű dolgunk volt az ébredéssel, mivel egész délelőttre szabadidőt kaptunk. Nem volt más dolgunk, csak időben odaérni a reggelihez (délelőtt 10-ig). Ennek megfelelően eseménytelenül is telt a délelőttünk – mármint nekünk, a 17-es szobának. Pihentünk.

Persze tudom, hogy voltak, akik kalandorabbak voltak nálunk, és elindultak felfedezni Párizst, illetve Versailles-t. Ha sikerül infókat, no meg érdekes sztorikat szereznem az ilyen emberektől, akkor azokat is megosztom majd e hasábokon.

Ebédhez készülve meg kellett állapítanunk, hogy a tegnapi viszonylagos jó időhöz képest sokkal szürkébb, csepergősebb, időnk van, ráadásul elég erősen fújt a szél.

Ebédre a szokásos választás volt: csirke vagy marha. Egyelőre maradtam a marhánál és szerencsére továbbra sem kellett ebben csalódnom.

Délután kettőkor indultunk a színházterembe a főpróbára. A zenekarral közös szállodában vagyunk, így egyszerre indultunk velük. A „szokásos” dugóban araszolgattunk jó hosszan. A zenekarral közös a szállásunk, egyszerre is indultunk, ők mégis kb. 45 perccel később érkeztek, mivel, mint kiderült, karamboloztak... a dugóban… na jó, koccantak. Gondolom, 7 Km/h-val nekirongyoltak valakinek.

A próba szerencsére jól sikerült. Egyre jobban kezd összeállni a mű. Kicsit kellemetlen volt, hogy a színpad szélén állókra elég erősen jött a hideg valahonnan. Szerencsémre a színpad közepén állok. Ha most még „ráfáznék” a meglévőre, a héten a továbbiakban egy hang nem jönne ki a torkomon.

Próba után egy közeli étterembe indultunk elfogyasztani a vacsoránkat. A hely életét némileg felforgattuk, mert attól, hogy mi ötvenen bementünk enni, azért egyéb vendégek előtt is nyitva állt, akik ’pötit’ értetlenül álltak a helyzet előtt, hogy ennyire tele van a kedvenc éttermük. Számomra némileg rontotta az összhatást, hogy a késem meglehetősen foltos és sajnos ételmaradékos volt. De ezen túllendültem. Sokkal érdekesebbnek ígérkezett a vacsora-kínálat: a fiatal fekete francia pincér sorolta a lehetőségeket, amiből választhattunk: tatar, escargo vagy poulet, vagyis tatárbeefsteak, csiga vagy csirke. Gondoltam, nincs olyan, hogy én Párizsban ne egyek csigát, így amellett döntöttem. A meglepetés akkor ért minket, amikor a pincér hozta az első adagokat és páran jeleztük, hogy az ’escargo’-t kérjük. Ekkor meglepetten mondta, hogy „No escargo. Escalope.” Vagyis borjúszelet. Így már korántsem tűnt olyan izgalmasnak a dolog. Így végül csirkét választottam. Vacsora közben pedig az asztaltársasággal azon morfondíroztunk, hogy vajon elérhetjük-e, hogy piedesztálra emeljék itt a kórust.

Vacsi után még rövid szabadidőt kaptunk, majd következett a koncert. Szerencsére teljesen jól összeállt a Requiem, így sikeres előadást tettünk. Amiért jöttünk, teljesítettük. Mármint részben, hiszen az önálló koncertünk majd még csak ezután jön, és az lesz az igazi kihívás.

Koncert után buszra szálltunk és visszatértünk a szállásra. Holnap egész nap szabadok leszünk, így ma este belefér egy kis bordeaux-i bor, bio kecskesajt, mortadella és bagett. Mindezt úgy, hogy közben szól a helyi jazz rádió. Mondhatni, a teremtés koronái vagyunk.

Nem kevés idő telt el azóta, hogy a Cantemus vegyeskar hosszabb útra indult, node ami késik, nem múlik. A Miskolci Szimfonikus Zenekarral vagyunk most kooperációban, ennek keretében Mozart Requiemjét fogjuk előadni Párizsban. A projekt előkészületei már korábban megkezdődtek, illetve ebben a felállásban már el is hangzott a mű a Kodály-teremben Nyíregyházán. A turné másik projektje egy önálló koncert Saint Lo-ban, Normandiában.

Az utazásra felkészülten vasárnap este 11 órakor gyülekeztünk a Kodály iskolánál. Soma nagyon szerette volna, ha az éjjel egy órai indulás előtt még gyorsan próbálunk egyet. Ezt természetesen mi is nagyon szerettük volna…

A próba után buszra szálltunk és elindultunk Ferihegyre. Személy szerint én természetesen egy percet sem aludtam, de ezzel előre kalkuláltam. Nagyjából fél négy után értünk Ferihegyre. Teljesen időben érkeztünk, hiszen a gép reggel hatkor indult. „Jó ideje” ácsoroghattunk már a terminálban, amikor Nagy Andi megkérdezte tőlem, hogy mennyi az idő. Megnyugtattam, hogy már nyolc vagy kilenc egész perce várakozunk…:-))

Nem sokkal négy óra után megkezdhettük a becsekkolást, ami a nagy tömeg miatt ugyan viszonylag lassan ment, de szerencsére minden fennakadás nélkül túlestünk rajta. Az Air France járata teljesen tele volt. A nem egészen két és fél órás út egy részén sikerült bóbiskolnom valamennyit, bár voltak olyanok a gépen, akik – valószínűleg nem tudatosan – a viselkedésükkel szerették volna megakadályozni a nyugodt utazást. Számomra külön diszkomfortos volt, hogy még éppen csak kilábalóban vagyok a betegségből, amivel a megelőző héten szenvedtem.

Párizsban a Charles de Gaulle reptérre érkeztünk. A csomagjaink is probléma nélkül megérkeztek, szerencsére Ferihegyen sem rámoltak ki egyet sem.  Aranyos közjátéka volt az érkezésünknek, hogy az értünk küldött buszsofőr nem problémázott sem a „Cantemus”, sem a „Nyíregyháza” szavak felírásával a fogadó táblán, egyszerűen a „Mozart Requiem”-et tüntetett fel. Neki valószínűleg így volt könnyebb. Mivel feltehetően rajtunk kívül másik kórus nem érkezett ma Budapestről erre a projektre, így tudhattuk, hogy ő a mi emberünk. :-))

A szállodáig tartó nagyjából 26 kilométeres út javarészét sajnos kénytelenek voltunk dugóban tölteni, node hatalmas városról van szó. Az lenne a furcsa, ha nem így lenne. Feltehetően parkolási nehézségek miatt a szálloda előtt sikerült háromszor is elmennünk, mire meg tudtunk állni és kiszállhattunk. Eszenyi Gabival és Magyar Pistivel kerültem egy szobába, és természetesen mondanom sem kell, hogy ennél jobb szobatársaságot nem is kívánhattam volna magamnak (srácok, ez egy jó francia bor lesz…)

Szóval „Megállok lihegve: Páris, Páris”

A szálloda nagyon jó helyen van, közel a Bastille-hoz. Az utcákat róva igazi párizsi hangulatba kerültünk. Az utcák, a házak, az ablakok, az erkélyek. Minden. A budapesti ostrom végét lezáró kitörés évfordulójának kapcsán jutott eszembe, hogy a franciáknak nálunk egy fokkal több eszük volt: nem lövették rommá a várost, így elképesztő ez a fajta „épített történelem”.

Szobáinkat elfoglalva jutott némi szabadidő, majd délben megebédeltünk a szálloda közvetlen szomszédságában található kis étteremben. Választhattunk: csirke vagy marha. Én marhapárti vagyok, ezúttal sem döntöttem rosszul.

Ebéd után ismét kis szabadidő jutott nekünk. Végre egy kis alvás is belefért. Délután háromkor pedig útra keltünk a Theatre de Champs-Elysées-be. Ez az a színház, ahol annak idején Sztravinszkij Tavaszi áldozat c. művének bemutatója botrányba fulladt, és ahonnan még a szerzőt is rendőrök vitték ki.

Óriási dugóban araszolgattunk. A nagyjából nyolc kilométeres utat kb. 50 perc alatt sikerült teljesíteni. Ám útközben legalább érintettük a Notre-Dame-ot, a Louvre-t, az óriáskereket (ennek is biztosan van valami szép franciás neve), a városházát, no meg a diadalívet. Szebbnél szebb dolgok.

A próba a színház alagsorában található próbateremben zajlott. Alaposan átrágtuk magunkat a művön, majd szerencsénkre a francia karmester a kórust a tervezettnél hamarabb el is engedte.

A vacsoránkat ismét a kis étteremben költöttük el, ezúttal a választási lehetőség borjú vagy marha volt. Maradtam a marhánál. Nem kellett csalódnom.

Vacsora után pedig most már a jól megérdemelt pihenés következett, a napközben a Carrefour-ban vételezett bordeaux-i borral és érlelt francia sajttal. Jólesett.

Na, pihi-szuszi…

A győzelem napján az ünneplés nem állhat meg ott, amikor visszatérünk a szobáinkba, és ez ezúttal sem történt másképpen. Egészen hajnali fél négyig dorbézoltunk, ráadásul az éjszaka izgalmas és mozgalmas volt egyben. Ennek köszönhetően reggel elég nehezen akaródzott felébredni.

Ma csak este volt jelenésünk, így a nap nagy részét barcelonai kirándulásra szántuk. Bár fakultatív programról volt szó, tehát ezúttal nem volt kötelező menni, valamiért mégis úgy döntöttem, hogy a társasággal tartok, bár a kedélyemen nyomot hagyott az esti ünneplés, és az abból fakadó kevés alvás.

Barcelonában először a Güell-parkba látogattunk el, ahol egy órát töltöttünk. Néhányan kerestünk egy árnyékos helyet, ülőalkalmatosságot, és csak bámészkodtunk, pihentünk – és regenerálódtunk. Közben megnézhettük, ahogy egy biztonsági őr egy illegális vízárust kerget végig a parkon, miközben az árus társai egy lépcső kőkorlátja mögött rejtőzködtek guggolva.

A Güell-park után az FC Barcelona futballcsapat stadionjához, a Camp Nou-hoz látogattunk el, de itt csak félórát kaptunk. Én ugyan hátramaradtam a busz önkéntes őrzésére, de közben azon gondolkodtam, hogy ha egy focicsapatot a tulajdonosai normálisan felépítenek, úgy, hogy az évtizedeken keresztül meghatározó legyen, és nem csak a TAO-s pénzek lenyúlására használják, akkor szemmel láthatóan el lehet érni azt is, hogy még akkor is tizenhárom turistabusz álljon be a tadion parkolójába, amikor a csapat nincs is a ott… Merthogy ma ez történt. A sok-sok eladott barcá-s pólóból, mütyürből, miegyébből fent tudják tartani a stadiont. Elképesztő.

Ezt követően a társaság két észre oszlott, egyik fele (köztük én is) várost nézett, a másik fele tengerpartozott. Bevallom, engem továbbra sem vonzanak a tengerpartok, így kézenfekvő volt a sétálgatás. A La Rambla környékén lévő kis utcákban, sikátorokban nézelődtünk. Még vásároltunk is.

Fél négykor vette fel minket a busz, majd összegyűjtöttük a tengerpartozókat, és elindultunk haza, Vic-be. A verseny helyszínén megálltunk, hogy Soma rákérdezzen, hogy biztosan fel kell-e lépni a mai koncerten, de gondolom, kategória győztesként esélyünk sincs kihagyni. Sajnos így is van. Haza szaladunk hát a szállásra egy gyors szusszanásra, majd megyünk is vissza, immáron egyenruhában, elegünk van ugyanis az állandó öltöző-mizériából.

A műsor gördülékenyen ment, a Loquebantur rövidített változatát és Whitacre Sleepjét énekeltük, éles kontrasztot alkotva az előttünk lévő, népzenés csoport után. A fellépé után még úgy ruhában elmentünk vacsorázni, illetve elmentünk a szupermarkethez is, de zárva találtuk, holott ki van írva, hogy 21:15-ig van nyitva, ráadásul rá is kérdeztünk korábban, hogy minden nap nyitva van-e. Sebaj, hiszen majd holnap úgyis megoldjuk a problémát, lesz lehetőségünk vásárolni a hazaútra-valót.

Nincs is más dolgunk, mint visszatérni a szállásra. Bőven jut idő pihenésre, pakolásra.

Holnap reggel nyolckor indulunk hazafelé, és Monzáig meg sem állunk (csak egy párszor).

Hogy milyen érzésekkel megyek haza?

Azt hiszen, ismét érdemes volt jönni. Egyrészt ismét csodálatos, feltöltődős napokat töltöttünk Roujanban, másrészt nyolc éve nem voltunk versenyen, így bőven ideje volt már egy ilyen megmérettetésnek is. Nagyon húzós évadunk volt, azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy profi kórusoknak nincs ilyen kemény évaduk, mint amilyen nekünk volt. És ennek a végén, sőt, már utána még bevállaltunk egy versenyt. Jól tettük. Fárasztó és az idő hiánya miatt feszes volt ugyan a felkészülés, de megérte. Sok-sok órát öltünk bele, és nem jöttünk hiába. Egy kicsit most megint meg tudtuk mutatni, hogy bár versenyekre nem érünk rá járni, de a nyíregyházi Cantemus Vegyeskarral érdemes számolni, bárhol is jelenik meg… és érdemes komolyan venni. Határon belül és kívül egyaránt.

Persze a jó eredmény innentől ismét felelősséget is jelent majd, hiszen ez lesz az „elvárt” szint. És nekünk, tagoknak is számot kell majd vetni magunkkal, hogy vajon mindent megtettünk-e a siker érdekében. Vajon van-e még valami, amin javítani tudok? Azt gondolom, senki sem dőlhet hátra.

Remélem, hogy lesz lehetőségünk ezen az úton tovább is haladni, és nem kell újabb nyolc évet várni arra, hogy versenyre menjünk… vagy ha versenyre nem is, néhány jó fesztiválra azért elmehetünk. :-)

Holnap hát útra kelünk hazafelé, aztán a többit már majd hozza az élet.

Köszönöm a kitüntető figyelmet!

pápá

Ma reggel jó dolgunk volt, mert fakultatív piacolás volt a program, amiben nem kívántam részt venni, így egész délelőtt pihentem. Nem is ártott, mert jó volt kipihenni a tegnapi utcabált, meg a rengeteg sangriát. :-)

A városba csak délben indultunk el azért, hogy ebédelni tudjunk. A mai napon a folklór kategóriában méretjük meg magunkat, tizenhetedikként lépünk színpadra, valamikor kettő körül. Ebéd után tehát kivettük a ruháinkat a buszból és mentünk öltözni. Sajnos a szervezők az összes kórusnak mindössze egyetlen öltözőt biztosítottak, amiben egyszerre akár három-négy énekkar is jelen volt. Viszont nem volt biztosítva megfelelő mennyiségű fogas, szék, asztal, stb., így én például a földről öltözködtem. Sajnos azt kell mondjam, hogy bár ez már a 34. ilyen fesztivál, azért a szervezésben fel-felfedezünk hiányosságokat. Többek között ez az öltözős dolog is ilyen.

Épp kimentünk fotózkodni a népi egyenruhánkban, amikor szóltak, hogy kicsit gyorsabban pörögnek az események, így hamarabb színpadra fogunk kerülni. Előttünk az észt leánykar lépett fel. Volt egy számomra vicces momentum az előadásukban, a karvezetőjük ugyanis az egyik mű előtt megadott kb. nyolc kezdőhangot, viszont a mű igazából csak egy hangról kezdődött – rájöttünk, hogy a karvezető minden szólamnak beénekelte az első hangköz-lépést.

A mi műsorunk ebben a kategóriában az Őszi szélből, Járdányi Pál Árva madárjából és Kodály Mátrai képekéből állt. Őszintén szólva sem az Őszi szél, sem az Árva madár nem szólalt meg úgy, ahogyan szerintem kellett volna. A Mátrai képek viszont remekül sikerült, a közönség is nagyon szerette.

Az előadás után visszatértünk a közösségi öltözőnkbe, ahol már újabb kórusok voltak bent, így én felmarkoltam a földről a cuccaimat, és a busz felé vettem az irányt. A busz mellett az utcán öltöztem vissza, és nem én voltam az egyetlen, aki ezt a megoldást választotta.

A következő jelenésünk este hét órakor volt a gálakoncerten, addig szabad programot kaptunk. A tűző nap miatt olyan vendéglátóegységet kerestünk, ami árnyékos helyen van. Az óváros egyik kis sikátorában találtunk is egy ilyet, az időnk nagy részét ott töltöttük. Egy kedves fiatal lány volt a pincérnőnk, de szegény a felszolgálás közben egy rossz mozdulat miatt eltört egy üdítős üveget, ezzel összevágta a saját kezét, ráadásul leöntötte Bódi Vikit. Sűrű bocsánatkérések közepette hozott új üdítőt.

Az óvárosban található egy szép katedrális, ahová mindenképpen be akartunk menni énekelni. Én azt gondoltam, hogy – ugyanúgy, mint Európa nagyon sok városában – kiküldenek minket, amint rázendítünk, de nem így történt. Nyugodtan énekelhettünk, ráadásul elképesztő akusztikája volt a helynek, 10 másodperces visszhangot számoltam.

Ezután visszatértünk a buszhoz az egyenruhákért, és úgy döntöttünk, hogy nem szorongunk más kórusokkal kicsi, levegőtlen termekben, inkább átöltözünk a busznál. A fiúk az utcán, a lányok bent a buszban.

A gálakoncerten az Őszi szelet és Gyöngyösi Puer natus-át énekeltük, de az Őszi szél kapcsán elég alaposan összekülönböztünk a biztonsági személyzettel. Történt ugyanis, hogy az Őszi szélnél a színpadra nem egy irányból, hanem a teremből mindenhonnan vonulunk fel. Ki is volt jelölve, hogy kik lesznek azok, akik a közönség felől érkeznek majd. Igen ám, de a biztonságiak nem akartak minket beengedni a nézőtérre, mondván, hogy ott nem tartózkodhatunk. Akkor annyit kértünk, hogy az előttünk lévő kórussal hagy mehessünk be mi is, hogy elfoglalhassuk a kezdő pozíciónkat. Ezt sem akarták megengedni. Hiába győzködtük őket, mintha elbeszéltünk volna egymás mellett, miközben egyre több szervező gyűlt oda. Végül a leges-legutolsó pillanatban mégis bemehettünk, szerencsénkre a színpadon épp egy kis rendezkedés ment, így beállhattunk a helyünkre.

Az előadásunk után még két kórus lépett fel, majd következett az eredményhirdetés. De az erre való bejutás sem ment olyan könnyen. Először azt mondták, hogy mivel a nézők is bent lesznek, ezért a fellépő kórusok egy másik teremben kivetítőn nézhetik az eredményhirdetést. Átmentünk hát abba a terembe és leültünk. Majd jött Soma, hogy mégis beengednek a koncertterembe, úgyhogy visszamentünk oda, de akkor meg kiderült, hogy csak kb. 20 főt tudnak beengedni, mert annyi szabad hely van. Nagy nehezen végül megint bejutottunk. Az egyik bizti őr megmutatta, hogy hová üljünk, ami ezért volt vicces, mert közvetlenül mögöttünk több üres sor is volt, legalább 30-40 hellyel…

Na mindegy.

Jött az eredményhirdetés, és ránk nézve a következő eredménnyel zárult: a polifón kategóriában első helyet szereztünk, míg az egyneműkari kategóriában a lányok a második helyezést érték el!!!

És hogy milyen különös dolgok vannak: a tegnapi bejegyzésben arról írtam, hogy szerintem a moldáv Cantemus gyermekkar mennyire értékelhetetlen műveket adott elő, persze lehet, hogy a zsűrinek tetszeni fog. Hát tetszett nekik, mert ők nyerték az egyneműkari kategóriát – bevallom, ezzel még most sem tudok megbarátkozni. A karmesterük odament Somához és elmondta neki, hogy ők azért a Cantemus nevet viselik, mert egyszer hallották a mi Cantemus gyermekkarunkat és annyira tetszett nekik, hogy tiszteletből felvették a mi nevünket…

Ezután végül hazafelé vettük az irányt és a szálloda előtt a játszótéren megünnepeltük magunkat. A régóta megszokott körbeállós-éneklős-pálinkaivós módon. Ma kijár nekünk az ünneplés!

A buli később már a szálláshelyen folytatódott, és egészen hajnalig tartott. Ez egy ilyen este. :-)

pápá

Elérkezett hát a verseny első napja.

A mai reggelen a menetrend a következő: hétkor reggeli, nyolckor beéneklés, majd indulás Vic-be a versenyhelyszínre. Mi négyen átsétáltunk a hotelbe, hiszen a reggelit mi is ott kapjuk. A beéneklést a hotel előtt, az utcán tartottuk, majd buszba pattantunk, és indultunk. Valószínűleg kicsit korán érkeztünk, mert még nem volt nyitva a verseny helyszínéül szolgáló komplexum, szóval kicsit várni kellett. Mivel Cunci (született Kurucz Ádám) hozott mini focilabdát, (nem tudom, van-e ennek valami rendes neve), ezért páran azt rugdostuk, hogy teljen az idő, és hogy kicsit meginduljon a vérkeringésünk.

Amikor beengedtek minket, lepakoltuk a cuccainkat egy elég kicsi öltözőben, majd próbáltunk még egyet gyorsan az épület előtt. A kicsi öltözőben egyébként kényelmesen átöltözni csak akkor lehetett, ha a társaság megfelezi magát és két turnusban öltözködünk.

Tíz óra előtt lekísértek minket a mínusz egyedik szintre, ahol kaptunk még egy kicsi termet, hogy ott várjuk ki, amíg szólítanak a versenyre. Maga a megmérettetés nem az épület fő koncerttermében került megrendezésre, hanem egy kisebb teremben. Kiírás szerint mi voltunk a második fellépő kórus, 10:15-kor kellett volna színpadra kerülnünk, de csúszással indult az egész, így várnunk kellett a meleg és levegőtlen teremben. Végül inkább a folyosón várakoztunk, mert odabent nem lehetett kibírni. Többen is úgy voltunk vele, hogy a legrosszabb része az egésznek ez a holtidős várakozás, alig vártuk, hogy történjen valami. Nem is sokára hívtak minket, levonultunk a színpad bejáratához, ott megkaptuk még az utolsó instrukciókat, majd a fehérorosz kórus műsorát követően felvonultunk a színpadra, ami önmagában nem is lenne túl kicsi, de a hátsó sorok számára kikészített dobogót túlságosan előre tették, így az első sor, majdnem lepottyant a színpadról. Kicsit bénáztunk is, hogy akkor most hogy is kellene itt felállni.

Minden mű előtt kis csengő jelezte, hogy kezdhetünk. A sorrend a következő volt:

Victoria: Ave Maria (ez volt a kötelező mű)

Tallis: Loquebantur

Whitacre: Sleep

Gyöngyösi: Puer natus

A terem az előzetes várakozásainkhoz képest sokkal jobban szólt, így maga az éneklés egyáltalán nem volt kellemetlen. A saját véleményem szerint a művek nagyon jól sikerültek, még ha a hangmagasság itt-ott nem is volt tökéletes. Meglátjuk majd mi lesz a zsűri véleménye.

Külön megtiszteltetésnek vettem, hogy mivel a Victoria mű egy gregorián dallammal indul, ami én énekelek, ezért ha úgy tetszik, az énekkar versenyprogramját én indítottam el. :-)

Az előadásunk után visszaöltöztünk, és kaptunk egy kis szabadidőt. Ezt kihasználtam arra, hogy keressek egy közeli szupermarketet, ahol tudtam venni ezt-azt.

Egy órakor kaptuk meg az ebédünket, amit egy szomszédos tornateremből a verseny résztvevői számára kialakított tömegétkezdében fogyasztottunk el. A folyamatos nagy létszám ellenére gördülékenyen ment a kiszolgálás, úgyhogy le a kalappal a szervezők előtt. Ebéd után a fiúk szabadidőt kaptak, hiszen Soma elment a lányokkal próbálni, hiszen délután a nőikari kategóriában kerül sor megmérettetésre. Háromkor kezdődött a program, és mivel ismét másodikként léptek színpadra a mieink, ezért már az elejétől beült a férfikar nézőnek. Az első fellépő a moldáviai Cantemus kórus volt (nem vicc), akik a kötelező művön kívül énekeltek még egy elég rövid és nagyon halk művet, majd két, szerintem ifjú moldáv zeneszerző által írt művet. Érzésem szerint a túltolt színpadi mozgás, illetve maga a mű jellege komolytalanságba fordította az előadásukat. Visítoztak, dobogtak (de úgy, hogy semmit nem lehetett hallani az éneklésből), kiabáltak – mindezt, gondolom, a szerző szándékai szerint. Totális káoszt csináltak a színpadon, kórusmuzsikailag szerintem értékelhetetlen volt (ez persze merőben szubjektív vélemény egy laikus embertől – a zsűrinek akár még tetszhetett is).

Ezt követően következtek a mi lányaink. Komolyan mondom, jobban izgultam, mint a délelőtti fordulóban, amikor mindannyian a színpadon álltunk. Láttam rajtuk, hogy köztük is van olyan, aki kicsit be van kekszelve, másfelől láttam teljesen felszabadult arcokat is. A műsoruk a következő volt:

Legenda (egy katalán szerző műve, a nevét sajnos nem jegyeztem meg)

Gallus: Repleti sunt

Gyöngyösi: Quo ibo

Kubitschek: Gloria

Nagyon szépen énekeltek a lányok, egységes volt a hangzás, szépek voltak a motívumok, nagyon büszkék voltunk rájuk. Az egyedüli zavaró tényező egy kínai kisgyerek volt, aki a Quo ibo talán legintimebb, legmeghatóbb pillanataiban vinnyogott a nézőtéren, tökéletesen tönkretéve ezeket csodálatos pillanatokat. Ám én nem is a gyerekre, hanem a szülőre voltam mérges.

Összefoglalva véleményem szerint mindkét kategóriában magabiztosan helytálltunk. Amiért jöttünk, azt megtettük: magas szinten képviseltük az iskolánk, a Cantemus kóruscsalád, a város és az ország kóruskultúráját. Egyelőre semmi okunk a szégyenkezésre, sőt. Hogy aztán a zsűri mindebből fog-e honorálni valamit, az már az ő dolguk.

A verseny után az este hét órai vacsiig ismét szabadidőt kaptunk, de én ezt leginkább már a buszon töltöttem néhány másik tag társaságában. Vacsi után hazatértünk a szállásunkra és örültünk a tudatnak, hogy reggel nem kell korán kelni, mert a folklór kategóriában csak délután kettőkor kerülünk sorra, tizenhetedikként – várhatóan a zsűri addigra nagyon fogja unni az egészet. :-)

Este épp összeültünk a srácokkal, hogy megigyunk egy pohár bort és beszélgessünk kicsit csak úgy mindenféléről, amikor is muzsikaszó szűrődött be a nyitott ablakon. Először azt gondoltuk, hogy mivel itt lakunk a templom mellett, biztos valami „hitgyülis” zenebonáról van szó. Pistával azért lementünk megnézni közelebbről is, hogy miről van szó. Így történt, hogy egy utcabál kellős közepébe csöppentünk, ahol egy fiatalember egy szál gitárral a kezében állt a templom előtt és hamisítatlan latin hangulatot varázsolt egy pillanat alatt. A városka méreteihez képest viszonylag nagy parti kerekedett, így hát ott múlattuk az időt, és majd csak valamikor éjjel egykor tértünk nyugovóra.

na pá

A reggel nyolcórai indulás miatt ma elég korán kellett felkelni. Hatkor már fent voltam, hogy időben össze tudjam pakolni a cuccaimat és még a szobát is ki tudjuk takarítani.

Reggeli után Szilárd szólt, hogy nem bír az önfelfújós matraccal, amit kölcsönadtam neki, merthogy hiába nyomja ki belőle a levegőt, az újra felfújja magát. Mondtam, hogy bizony az önfelfújós matracoknak ez az egyik hátránya – mindig felfújják magukat. J Pár perc alatt összeszedtem azt is.

Nyolc előtt pár perccel elbúcsúztunk házigazdáinktól. Azt gondolom, hogy némileg talán megkönnyebbültek a távozásunkkor. Előtte még aki akart, az írhatott Francisék vendégkönyvébe.

Az utunk Barcelonáig tulajdonképpen eseménytelenül zajlott. A katalán fővárosban az első utunk a konzulátusra vezetett, ahol átvehettük az elkészített ebédcsomagjainkat. Az első verzió az volt, hogy ott ebédelünk, de ők ezt végül lefújták egyéb elfoglaltságokra hivatkozva. Az ebédhez egyébként előre elküldték, hogy mi a választható menü. Két fajta előétel volt: tonhalsaláta és bolognai spagetti. Főételnek sertéssültet vagy halat lehetett kérni, kétfajta körettel: krumplival és salátával. Mivel már előre jelezték, hogy csomagolva kapjuk az ebédet, én arra gondoltam, hogy biztos valamilyen hermetikusan záródó dobozban lesznek, így el lehet őket tenni vacsorára, tekintve, hogy mivel ma későn érünk a szállásunkra, vacsorát már nem tudnak biztosítani a szervezők.

Amikor a buszon szétosztottuk az ebédeket, több dolog is kiderült: a választható köretből mindenki csak krumplit kapott, függetlenül attól, hogy mit kért, másrészt a sertéssült például az én esetemben erős túlzásnak bizonyult, hiszen én szinte csak egy sült csontot kaptam, hús alig volt rajta, ellenben tocsogott a pecsenyelében, ami más esetben nem zavart volna, viszont itt most a barcelonai csúcsforgalomban a buszon próbáltunk enni. Igazodva a forgalomhoz, Demeter hol belehúzott, hol beletaposott a fékbe… A doboz pedig sima doboz volt, abban bizony nem lehetett eltenni a kaját későbbre, orrán-száján folyt volna. És ha már a krumplinál tartunk: én azt sejtem, hogy az még tegnap készült, és csak azért nem volt teljesen szíjas, mert – ahogy feljebb is írtam – tocsogott a pecsenyelében. Mind a nyolc szem…

Szóval számomra egyértelmű csalódást okozott a konzulátus által biztosított ebéd, annál is inkább, hogy fizettünk érte, nem a két szép szemünkért kaptuk. De legalább tudjuk, hogy a magyar állam menyire becsül meg minket. Ha pedig ők is ezt eszik ebédre, akkor javaslom, rúgják ki a szakácsot…

Ebéd után a tengerparton lévő Kolumbusz szobrot vettük célba, az volt a gyülekező pont, innen lehetett menni várost nézni. Soma szeretett volna minket bevinni egy katedrálisba, de amikor odaértünk, és kiderült, hogy hét euro a belépő, inkább senki sem ment be. :-)

Beültünk hát egy bárba, ittunk egy háromdecis kólát 2,5 euróért, aztán mentünk vissza a buszhoz. Eddig ez a Barcelona valahogy nem jön be…

A tengerpartról már a Sagrada Familiá-hoz mentünk, hiszen ma ott koncertezünk. Ez persze tök jól hangzik, de igazából nem a fő-, hanem az altemplomban kell majd énekelnünk. Bár elvileg minden le van zsírozva, azért elég sokáig váratnak minket, mire beengednek. Épp csak annyi időnk van, hogy lepakoljuk a motyónkat, szinte rögtön mennünk is kell: Elizenda érkezik és visz be minket a főtemplomba. El tudta ugyanis intézni, hogy ingyen bemehessünk, így nem kell kifizetnünk a fejenként 20 eurós belépőt. Talán én nem vagyok eléggé nyitott, de a Sagrada Familia kívülről nekem egy elég impozáns giccsparádénak tűnik, belől viszont sokkal letisztultabbak a motívumok. Az idegenvezető, aki kísér minket, természetesen elmagyarázza ez egész templom szimbolikáját, így több dolog is értelmet nyer. Az építkezést egyébként most valamikor 2026-ra tervezik befejezni, addigra néhány szomszédos háztömböt is el kell majd bontani, mert a templomnak van egy része, amit még el sem kezdtek építeni. A méretei és a kidolgozottsága egyébként valóban lenyűgöző ennek az épületnek, még így, félkészen is. Csak ez a sok turista nem kéne ide. Egészen elképesztő tömeg hömpölyög körbe-körbe a templomon.

A templombelső megtekintése után visszamegyünk az altemplomba, és felkészülünk a koncertre. Vicces, hogy egy ekkora épületben a számunkra kijelölt koedukált öltözőben mindössze egy darab wc van, de a papírt ott is külön kell gyűjteni – tiszta Venezuela. :-)

Majdnem negyed hét van már, amikor a koncertet el tudjuk kezdeni, viszont hétkor meg már szertartás lenne, erre egy túlbuzgó sekrestyés bácsi figyelmeztet minket, aki szerintem kicsit túlértékeli a saját szerepét, és a vége felé kezdett kinézni neki egy saller, de szerencsére addigra eltűnt a színről.

A koncert bár rövid volt, de nem sikerült rosszul, a zavaró körülmények ellenére sem: tulajdonképpen az altemplom a koncert alatt is szabadon látogatható, így a turisták jöttek-mentek össze-vissza, másrészt mivel odafent még javában zajlik az építkezés, a műveket masszív flexezés kísérte.  A koncert előtt az itteni magyar főkonzul szólt néhány szót, és külön öröm volt, hogy nem érezte úgy, hogy le kell adja a soron következő győzelmi jelentést.

Koncert után buszba ültünk és elmentünk Vic-be, a versenyhelyszínre, onnan pedig a szállásra, ami ugyan a szomszéd faluban van, de busszal csak öt perc. A szállodában kiderült, hogy hát négy embernek nincs szobája, így ők (köztük én – természetesen + Sebestyén Zoli, Szilágyi Robi és Magyar Pisti) a falu egy másik részében, egy apartmanban foglalhatjuk el a szállásunkat, és reggel majd át kell sétálni a többiekhez. Alapvetően nemigen bánjuk, mert így a magunk urai lehetünk, és látatlanban is merem állítani, hogy jobb helyünk van itt, mint a szállodában lett volna. Mivel sajnos nem álltunk meg egyetlen boltnál sem, hogy bevásároljunk vacsorára, így Szilágyi Robi egyik lencsefőzelék konzervjét kunyizom el, hogy enni tudjak. Nagyon hálás vagyok neki ezúton is! Viszont ennek kapcsán mi négyen megegyeztünk, hogy holnap addig haza nem jövünk, amíg valahol nem tudunk bevásárolni.

Holnap viszonylag korán kell kelnünk, hiszen elérkezik a verseny első napja. 10:15-kor várhatóan már színpadra kerülünk, addigra fel kell készítenünk magunkat. Itt vagyunk tehát a célegyenesben, izgalmas napnak nézünk elébe. Reméljük a legjobbakat!

Szurkoljatok!

pápá