"Elrepült a néhány nap, máris búcsúzunk" - énekelte egykor Szörényi Levente az Illés együttesben. És valóban,  eltelt két hét, és eljött a napja, hogy elbúcsúzzunk Tokiótól és Japántól is.
Izgalmas, tanulságos és emlékezetes két hét áll mögöttünk, amit szerintem még sokáig fogunk emlegetni, felidézni. Az ilyen összegző bejegyzéseknél össze szokták szedni, hogy mi tetszett, mi nem tetszett, stb. Nem tudom, hogy érdemes-e belekezdeni egy ilyen felsorolásba, hiszen ezeket a dolgokat meg kell élni személyesen, és akkor dől el, hogy kinek mi jön be. Például ami nekem tetszik, az lehet, hogy másnak egyáltalán nem. Jó példa erre ez a tipikus japán kompakt kockaautó. Szerintem ezek már annyira rondák, hogy az már egyenesen vonzó, míg mások szerint ezek egyszerűen csak rondák. :-)

Izgalmasabb összehasonlításnak tartom viszont azt, hogy miben mások ők, mint mi, magyarok. Előre kell bocsátanom, hogy az általam megtapasztaltak nem feltétlenül igazak Japán, mint ország, és a japán társadalom egészére, hiszen csak két hetet töltöttünk itt, ráadásul ha szabad így mondani, eléggé be voltunk korlátozva, hogy hova megyünk, mit nézünk meg, stb. Feltehetően egészen más, vagy legalábbis sokrétűbb tapasztalatot lehet szerezni azáltal, ha az ember családoknál lakik, vagy egyszerűen csak maga fedezi fel az országot hátizsákos turistaként.

Szóval: ami hozzánk képest eléggé feltűnő, az a merevség - vagy lehet, hogy jobb szó erre a rugalmatlanság. Természetesen a vendéglátóink igyekeztek mindig mindent úgy alakítani, hogy az nekünk legyen jó, és az is igaz általánosságban, hogy a japánok nagyon kedvesek. Mégis, amikor bementem egy kis üzletbe, hogy egy kis üdítőt és szendvicset vásároljak, majd a pénztárnál azt merészeltem mondani, hogy nem kérem a nejlonzacskót, hiszen van saját válltáskám - na akkor szemmel láthatóan zavart okoztam a rendszerben. Hiszen neki, mint pénztárosnak dolga az is, hogy nejlonzacskót adjon, amibe ráadásul ő maga pakolja bele az általam megvásárolt dolgokat. Hasonló "rendszerhibát" okoz, ha olyan étteremben kérsz sört, ahol a sör csak a megadott menühöz választható, de te egyébként pont nem azt a menüt eszed... nincs olyan, hogy csak úgy veszel külön egy sört... - ez persze étteremfüggő.

A másik, ami nekem furcsa volt, az a töménytelen mennyiségű műanyag csomagolás használata. Például veszel valamit a boltban, amihez csinos kis papírtáskát adnak. Ám ha borongós az idő, akkor a papírtáskád már megy is bele egy nejlonszatyorba, így végül két táskával térsz haza. Hasonló a helyzet a mekiben is. Például ha elvitelre kérsz egy menüt, akkor ugyanabban az általunk is ismert papírzacskóban kapod meg, mint itthon. Csakhogy ők az egészet még beleteszik egy nejlonszatyorba. Mer' csak.

Viszont ha át tudsz lendülni ezeken a dolgokon, akkor az ott tartózkodás kifejezetten kellemes. Hogy ne csak negatívumokat mondjak:
 - az utcán nincs szemetelés, és ebből kifolyólag utcai szemetesek sincsenek. Az japánok a jártukban-keltükben keletkező hulladékot hazaviszik, és otthon dobják ki. Esetleg, ha hébe-hóba találnak egy szelektív gyűjtőkukát, ott meg tudnak szabadulni mindentől, ami nem kell, de az általános eljárás az, hogy hazaviszik.
 - régi lemaradásukat behozva a japán nyilvános vécék mostanra talán a legtisztábbak a világon. Nem kérnek száz forintot, hogy takarítsanak, vagy hogy levásárold a kupont. A mosdó mégis tiszta, kellemes illatú és általában kellemes zene szól (Nem. Nem a helyi Danubius rádió üvölt a hangszórókból...)
 - ha már mosdó: nagyon megszerettem a japánok által használt vécéülőkéket. Ezeket használják a nyilvános vécékben is. Az ülőkéhez kezelőpanel is tartozik, ott lehet bekapcsolni az ülőke fűtését (bár sok helyen alapból melegek az ülőkék), gombnyomásra öblítéshangot is ad a vécé, így adva lehetőséget az diszkrét használatra, és persze gombnyomásra használható a bidé, illetve hölgyeknek az intim zuhany. Az erősség külön állítható a kellemes csiklandozástól az ipari beöntésig - kinek-kinek kedve szerint.
 - a dohányzás a legtöbb helyen tiltott. Még az utcán is csak a kijelölt dohányzókban szabad, mert általában pénzbüntetést von maga után. Viszont gondolva a dohányzókra, általában mindenhol találunk dohányzófülkét/szobát az éttermekben, áruházakban, stb.
 - a mérnöki teljesítményük egyszerűen lenyűgöző. Ha az ember megnézi Tokiót, azonnal tudja, hogy itt valami nagyon különlegeset tudnak. Itt feltehetően nem fordul elő, hogy felépítenek egy stadiont 14 milliárdért, majd az átadás után veszik észre, hogy a vízcsapokból szennyvíz folyik...
 - ugyanez igaz a tömegközlekedésre. Sűrű, jól szervezett, pontos. Nem is csoda, hogy tömegek használják (tömeg alatt ne azt tessék érteni, mint itthon...) Ráadásul egységes feltölthető utazókártya váltható, ami például Oszakában éppúgy érvényes, mint Tokióban. Elképzelem, hogy itthon próbálnék csak meg felszállni a BKV járataira a Szabolcs Volános bérletemmel. A minimum az lenne, hogy lerugdos a kaller... mert nálunk ez így megy. Ott meg peronzár van, hogy csak az mehessen be, aki érvényesíti a kártyáját...

Ha csak e két utóbbi dolgot nézzük, akkor rá kell jönnünk, hogy lehet, hogy Ausztriától 30 évre vagyunk lemaradva, de Japántól sajnos vagy 300-ra. Ráadásul a különbség csak nőni fog. Belemehetnénk, hogy ez miért van így, de ahhoz egy külön blog kellene...

Node térjünk még vissza ahhoz, hogy mivel is telt ez a nap. A mai úticélunk az Asakusa (ejtsd: aszaksza) városrész volt, ami egy bazi nagy bazárt rejt magában, a végében egy shintoista templommal. Miután itt kisétáltuk magunkat és megvettük az utolsó ajándékokat is, kétfelé vált az énekkar, és részt vettünk egy teaszertartáson, ami azt mutatta meg, hogy miként kell a régi, hagyományos mód inni a matcha teát. Természetesen mindenki kapott egy csészével. Az íze épp csak egy kicsivel volt jobb, mintha legelnénk... :-)

A délutánba fordulva hajókirándulás következett egy futurisztikus hajón egy szigetre a Tokiói-öbölben. Még egy utolsó bevásárló-központ látogatás, illetve Tokió legnagyobb Toyota-szalonja várt minket, ahol kedvünkre legeltethettük a szemünket - nyilván zömmel a férfikari részleg. :-)

A búcsúvacsoránkon elbúcsúztunk vendéglátóinktól, mindenki mindenkinek ajándékot adott, ettünk-ittunk és indultunk vissza a szállodához a csomagjainkért, aztán pedig haza.

Repültünk 10 és fél órát, aztán vártunk hármat, aztán megint repültünk ötöt, majd buszoztunk még két és felet.

A végén már nagyon vártuk, hogy végre hazaérjünk! :-)

Itt a vége, fuss el véle!
Mindenkinek köszönöm a figyelmet!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.