Japán.

Ha ezt valaki olyannak mondom, aki ismeri a Nyíregyházi Cantemus Kórust, akkor szinte rögtön sejti, hogy mire gondolok. Több mint 25 éve már, hogy Dénes bácsi vezetésével az első csapat útra kelt, és elvitte Nyíregyháza hírét a világ végére. Illetve, ha nagyon pontos akarok lenni, akkor a világ elejére... :-)

Azóta nem telik el olyan év, hogy a kórus kötelékéből valaki ne menjen Japánba. Ezek általában a gyermekkar és a leánykar tagjai, de járt már ott a Banchieri Énekegyüttes is.

Akik viszont még sosem voltak, azok a Cantemus Vegyeskar énekesei. Ennek egyik oka, hogy amikor Dénes bácsi először ment Japánba, akkor a vegyeskar még nem is létezett. A másik ok most nem is olyan fontos. :-)
Ám most végre megtört a jég, és elérkezett a nap, hogy a felnőttek is útilaput kössenek, és nekiálljanak ennek a sok szempontból sem egyszerű útnak.

Július 3-án délelőtt Demeterrel indultunk el Ferihegy felé, délután kettőkor pedig már a bőröndjeinket fóliáztattuk a reptéri terminálban. A 16:00 órakor Dubaj felé tartó járat szinte csurig volt, de mivel nem fapados járatról és légitársaságról beszélünk (hanem az Emirates-ről), ez azért nem jelentett feltétlenül rendkívüli kényelmetlenséget. Takaró, párna, választható menüsor, és a világon egyedülálló, többszörösen díjnyertes szórakoztató rendszer várt minket. No meg egy ötórás út a sivatag és a Perzsa-öböl találkozásánál fekvő csodavárosba.

A felszolgált ételek finomak, a filmek, sorozatok szórakoztatóak voltak, így viszonylag gyorsan és fájdalommentesen eltelt az öt óra. Helyi idő szerint 23:40-kor landoltunk Dubajban. Amikor kiléptünk a gépből a szabad ég alá, mondhatnám, hogy egészen kellemes 40 fok fogadott minket (igen, éjjel háromnegyed 12-kor), de nem. A 40 fok sehogy sem kellemes. Volt, aki próbálta elütni a dolgot azzal, hogy ez sivatagi száraz meleg, de ettől nem sokkal éreztük jobban magunkat. Sőt, azt éreztük, hogy a meleg üt agyon minket.

Bár Dubajban van a világ talán legnagyobb reptere, szerencsénkre viszonylag gyorsan (értsd: kb. 45 perc alatt megtaláltuk a csatlakozáshoz tartozó kaput. Kaptunk egy kis szabadidőt, amit nézelődéssel, vásárlással töltöttünk. Épp a közelünkben volt egy nagyon kedvező árakkal dolgozó üzlet, így volt lehetőség egy kis ellátmányt is magunkhoz venni. Csak a példa kedvéért: egy fél literes kólát itt kb. 320 forintért adtak. Halkan teszem hozzá, hogy ugyanez a kóla a ferihegyi reptéren 800 forintba kerül...
Pedig Dubajban szerintem nem a magyarországihoz hasonlatosak a fizetések.

Kb éjjel egykor (helyi idő szerint) megörvendeztettük a gépre várakozó utazókat egy rövid, nyilvános próbával. A japán utasok kifejezett örömmel az arcukon véltek felfedezni számukra ismerős szavakat, amikor Japán műveket énekeltünk.
Éjjel 2:40-kor pedig elindultunk a végső úticél, Tokió felé. Kilenc órányi repülőút állt előttünk a világ egyik legnagyobb utasszállítóján, egy Airbus A380-on (ez a gép tényleg jó nagy nyúl).

A gépen az egyik legfurább napirenddel találtuk szembe magunkat: kicsivel felszállás után elköltöttük a reggelinket, majd mindenkit megkértek, hogy húzzák le a napellenző rolókat, elsötétítettek, és következett az "alvásidő". (A rolók lehúzását az tette indokolttá, hogy hamarosan "belerepültünk" a napfelkeltébe.) A magam részéről rettentő fáradtságot éreztem, de egyszerűen képtelen voltam olyan pozíciót találni, ahol öt percnél többet bírtam volna. Az orvosi tanácsra rajtam lévő térdszorító sem a kényelmemet növelte (na persze mit röpköd az, akinek vérrög van a lábában), úgyhogy kb háromnegyed óra múlva megkértem a mellettem ülő fiatal német párt (akikkel addigra kellemesen összehaverkodtam), hogy engedjenek ki, aztán majd egyszer csak jövök. Hátramentem a gép végébe, hogy kinyújtsam a lábaimat, és ahogy sejtettem, nem voltam egyedül a problémámmal a kórusból. :-) Lelkileg masszíroztuk egymás lábát, aztán 30-40 perc után mindenki visszament a helyére - vagy valahova, ahol helyet talált. Én pl elsőre nem emlékeztem, hogy hol is ülök. :-)

Nagy nehezen sikerült bóbiskolva aludni pár órát, majd ébredés után (ami nagyjából két órával volt a landolás előtt) elkezdték felszolgálni az ebédet. Egy ekkora gépen azért ez is eltart egy darabig. Amikor megjelentek a légiutaskísérők a felszolgáló kis kocsival, gondoltam egy film még belefér Tokióig - és tényleg. Pont akkor értem a Zöld könyv c. film végére, amikor a terminálhoz gurult a gép. (megnéztem még az Örökség c. tavalyi nagy sikerű horrort is, de őszintén szólva nekem csalódást keltő volt - ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a film rossz, csak azt, hogy ennél azért vannak jobban sikerült horrorfilmek)

A tokiói reptéren a belépőknek (akár vízum nélkül is) ki kell tölteni egy kis belépő nyilatkozatot. Aztán ujjlenyomatot vesznek, és a retinaszkenner is felvételt készít rólunk. Aztán kicsivel arrébb még egyszer ujjlenyomatot vesznek. Aztán kicsivel később még egy kis papírt ki kell tölteni... de végül azért csak sikerült belépni az országba. :-)

Kellemes kb. 20 fok volt odakint, enyhe esővel és jó sötét esőfelhőkkel. Kicsit nyűgösen vártuk a buszt így a huszon-valahanyadik órában (mióta útnak indultunk Nyíregyházáról), majd tettünk egy kellemes 70 Km-es(!) utat a szállodáig (igen, ezt a városon belül...)

A szállásunk, a Shinagawa Prince Hotel minden földi jóval fel van szerelve, amire csak vágyunk. Gyors szobaelfoglalás, majd vacsora után mindenki ágynak dőlt a fáradtságtól. De legalább így talán könnyebb lesz átvészelni a jetlag-et. :-)

Másnap viszont már várt ránk az első, és valószínűleg  legfontosabb koncertünk.

De ez már egy másik bejegyezés lesz... :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.