Rövid Tokai-i (nagoyai) tartózkodásunk véget is ért, és délelőtt 10:00-kor busszal indultunk tovább Oszakába, ami onnan már csak kb 140 Km. Érdekes dolog, hogy akárhányszor megkérdeztük, hogy milyen messze van ez vagy az, akkor általában inkább azt mondták meg, hogy mennyi idő múlva érünk oda. Szatosi később felvilágosított, hogy Japánban a távolságot nem feltétlenül kilométerben, hanem inkább órában/percben mérik. Velem is előfordult, hogy megkérdeztem., hogy milyen messze van Kiotó Oszakától, és mondta, hogy a távolságot sajnos most így hirtelen nem tudja megmondani, csak azt, hogy mennyi idő odaérni.

Tokai-tól Oszakáig egyébként kb bő másfél órát utaztunk. A szállásunk a Hotel Claiton-ban volt, amit sokan közülünk már jól ismernek. Elsősorban természetesen a lányok, hiszen ők azok, akik már akár többször is jártak itt. Azt ugyan mindig kihangsúlyozták, hogy ebben a hotelben icike-picike szobák vannak, de azért kicsit még így is meglepett, hogy ez mennyire így van. Olyan esetekben, ha két bőrönddel érkezünk – mint pl most – akkor szó szerint tetris-ezni kell a szobában, hogy mindkét bőrönd elférjen, és még közlekedni is lehessen. Némi gondolkodás után egyébként ez egészen jól kivitelezhető – igaz, ehhez az egyetlen széket, a szobához tartozó nadrágvasalót és a párásító készüléket mi mind a szoba sarkába száműztük egymás tetejébe. Viszont így kaptunk egy elég jól használható szobát.

Egy rövid ebéd és a szobák elfoglalása után visszaszálltunk a buszra, és nyakunkba vettük a várost. Ellátogattunk az oszakai kastélyhoz. A kastélyt az 1500-as évek végén kezdték építeni, Tojotomi Hidejosi idején. Ő volt az, aki a véres polgárháborúval tarkított, ún. Szengoku-időszak után újra egyesítette Japánt. A várat elsősorban védelmi célokra szánták. Később természetesen többször is átépítették, felújították. A második világháborúban erősen megrongálódott, majd az 1990-es években döntöttek arról, hogy teljesen felújítják. Ennek során már a modern kor elvárásai szerinti kialakításra került sor, így kerülhetett pl lift a palotába – ez annak idején heves vitákat váltott ki.

Magában a várban több épület is található, mi a fő palotát vettük célba. Nyolc emelet magasra lehet felmenni a lépcsőn, onnan csodálatos kilátás nyílik Oszakára. Lefelé jövet pedig emeletenként más és más kiállítás mutatja a be a vár, Oszaka és részben Japán történelmét, illetve Tojotomi Hidejosi életét.

Amikor már kellően és indokolatlanul lejártuk a lábunkat, metróra szálltunk és elmentünk a Shinsaibashi városrészbe, ahol szintén egy vásárlós utca várt minket – illetve több is. Amikor Tokióban az Akihabarán vásároltunk, ott is rengeteg ember volt, de itt meg vagy tízszer annyi. Egyszerűen lépni sem lehetett. Ráadásul itt már valóban megjelentek a luxusmárkák is – aki netán pl egy Louis Vuitton táskát szeretett volna venni csilliárdért, az itt megtehette volna. A legtöbben közülünk persze a Daiso 100 jenes boltba tértek be. Soma később viccelődött is vele, hogy vajon milyen lenne egy Daiso-s szatyorral bemenni a Louis Vuittonba, hogy ugyan fogják már meg egy kicsit, amíg elszalad a mellékhelyiségre..

A délután folyamán megtett kb hatórás séta-méta végén aztán metróval visszamentünk a szállodához, ahol egy közeli étteremben költöttük el közösen a vacsorát. Majd mindenki hullafáradtan visszatért a szobájába.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.