A Budafoki Dohnányi Zenekarral régóta baráti viszonyt ápol a Cantemus kóruscsalád, ennek köszönhetően sok közös projekten vagyunk túl, köztük olyanokon is, amelyek igazi kuriózumnak számítanak. Ilyen például a Filmzene koncert vagy például Bach János-passiójának szcenizált előadása, amely a maga nemében egyedülállónak volt mondható. Az ilyen előadások nem csak a közönség számára, hanem az énekeseknek is felejthetetlen élményt nyújtanak.

Szerencsénkre elmondhatjuk, hogy az idei évadunk sem múlhat el különleges előadások nélkül, hiszen jövő májusban Nyíregyházán lesz Filmzene koncert, illetve felkérést kaptunk, hogy november 3-án vegyünk részt Beethoven Fidelio című operájának szcenizált változatának előadásában a Művészetek Palotájában.

A Cantemus Vegyeskar így az évad elején megkezdte a felkészülést a Fidelio kórustételeiből. Ez egyrészt a II. felvonás fináléját foglalja magában, illetve a férfikarnak van egy rövid megszólalása az I. felvonásban a „börtönőrök kórusában”.

A zenei anyag szerencsére rövidebb, mint az volt pl a János-passióban, ennek ellenére a felkészülést nem vehettük félvállról, hiszen a színpadon ugyanúgy német nyelven és kívülről kellett megszólaltatni a tételeket.

A felkészülést követően november elsején került sor a főpróbára a MüPá-ban. A kórus már reggel elindult, hogy időben odaérjünk, hiszen el szerettük volna kerülni, hogy miattunk csússzon a közös próba. A színre vitel ugyanis elég nagy apparátust mozgatott meg, hiszen a Dohnányi Zenekaron és a Cantemus Vegyeskaron kívül részt vett még benne a Budapesti Akadémiai Kórustársaság kórusa, akikkel szintén régi és jó viszonyt ápolunk, valamint az Operaház Férfikara – hogy a szólistákat már ne is említsük. Így a II. felvonás fináléjában durván saccolva olyan 120-140 énekes áll egyszerre a színpadon, ami nem kis dolog.

A színre vitelt a János-passióhoz hasonlóan Gábor Sylvie rendezte, akivel az együttműködés szintén közvetlen és nagyon jó. A MüPa színpad-technikai lehetőségeihez mérten az előadás ugyan minimál díszletek mellett zajlott, ám ez korántsem jelenti azt, hogy jelentéktelen lett volna – köszönhetően a rendezőnek. A színpad egy részére ugyanis hatalmas, csíkokra osztott vetítővászon került, ahol az opera témájának és cselekményének megfelelő vetítés ment végig, segítve ezzel a mű értelmezését. Ez egyben azt is jelentette, hogy a kórusoknak, énekeseknek nem csak az előadásra kellett figyelniük, hanem arra is, hogy az előadás közben a vetítővásznak mindvégig a helyükön maradjanak. Ez különösen a finálé alatt volt komoly kihívás, hiszen ahogy említettem, rengeteg ember állt a színpadon, miközben a rendelkezésre álló terület némileg korlátozva volt.

A rendező a tőle megszokott elánnal és lelkesedéssel vetette bele magát a munkába és instruálta a részt vevőket, hogy kinek mikor, honnan hová kell mennie, mit kell csinálnia. Elmondani persze mindig könnyebb, mint megcsinálni, és bizony bele kellett rázódnunk kicsit a szituációba, hogy egyszerre kell pontosan énekelni, és közben előadni a cselekményt.

A kezdeti tétovázást követően azonban hamar magunkra találtunk. A rendező ugyan ide-oda állítgatott minket, hogy minél jobban mutasson a színpadon az egész, no meg Hollerung Gábor karmester is időnként emelt hangnemben fejezte ki azon óhaját, hogy pontosan énekeljünk, de a végére azért minden szépen összeállt. Felkészülve vártuk tehát a november harmadiki előadást.

A Fidelio története szerint Leonora kétségbeesetten keresi férjét, Florestant, akit évekkel korábban igaztalanul vetett börtönbe Pizzaro. Leonorának férfiruhát kell öltenie, hogy Fidelio álnéven (ami a latin fides, vagyis hűség szó parafrazeált változata) munkát vállalhasson a börtönben, ahol férje raboskodik. Kitartásának hála, sikerül Florestan nyomára bukkannia, ráadásul Pizzarro sötét titkairól is fellebben a fátyol a mű végére. Leonora/Fidelio így kiszabadítja férjét, valamint a többi igazságtalanul börtönbe vetett rabot is. A mű fináléjában tehát valóságos népünnepély zajlik a színpadon, amikor a műbeli miniszter jelenlétében kiszabadulnak a rabok, Leonoráról kiderül, hogy ki is valójában, az addigra őrjöngő Pizzarót pedig kényszerzubbonyban viszik el. Ebben a fináléban alakította tehát az Operaház Férfikara a rabokat, a Cantemus Vegyeskar, illetve a Budapesti Akadémiai Kórustársaság kórusa pedig az ünneplő tömeget, akik Leonora erőfeszítéseit, no meg a kiszabaduló rabokat éltetik, örvendezve azon, hogy a szabadságért való erőfeszítések megérik a fáradtságot, és hogy az önkény végül elnyeri méltó büntetését.

A rendező az előadás utáni koccintáson kifejezte azon óhaját, hogy szeretné, ha még több előadás is lenne ebből a műből, és hogy azok is ilyen jól sikerüljenek.

Azt hiszem, mi szívesen részt veszünk majd azokon is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.