Na, eddig tartott a béke köztünk és a szervezők, illetve a kísérők között. Ahogy említettem korábban, a szobaajtók nem zárhatóak, viszont a folyosón van tűzvédő ajtó, azt lehet zárni. De még hogy! Viszont mi eddig nem bajlódtunk azzal, hogy zárogassuk. Főleg nem, ha itthon vagyunk. Valaki viszont ránk zárta az éjszaka alatt. Illetve csak a csapat egyik részére. A probléma azzal van, hogy ez az ajtó manuálisan nem nyitható. És nem tudjuk, hogy hogyan lehet kinyitni. Dokiék bent ragadtak az ajtó mögött és csak úgy tudtak segítséget kérni, hogy megvárták, amíg indulás van reggelihez, és akkor lekiabáltak az ablakból. A kísérőknek egészen eddig nem tűnt fel, hogy az egyik folyosó nem lett kinyitva… Hát, Doki ezt szóvá is teszi, de nem annyira halkan. Mi persze Dokinak szurkolunk, mert tényleg nonszensz, ami itt szervezés és kóruskísérés címszó alatt zajlik. Nem tudjuk, hogy az ukránoknál mi a helyzet, de nálunk ez korántsem megy zökkenőmentesen. Ők - mármint az itteniek - valószínűleg úgy képzelhetik ezt az egészet, hogy örüljön ez a sok kelet-európai kórus, hogy itt lehet, és fogják be a szájukat, csináljanak mindent úgy, ahogyan mi mondjuk. Alapvetően még ezzel sem lenne semmi baj, ha minden szépen simán menne, de itt erről nem lehet beszélni. Nevezzük egészen egyszerűen csak dilettantizmusnak. És mi sem jellemzőbb: az egyik kísérő később odament Somához és kifogásolta, hogy miért nem neki mondtuk a nyűgünket, miért a másiknak. Tehát nem elég, hogy állandóan lázadozunk és akadékoskodunk, még azt is rosszul csináljuk…

És hogy mi lehet a hab a tortán ezen a reggelen? Camille barátunknak elpanaszoljuk, hogy ez az internet dolog csak nem akar működni, és bár az étteremben is ki van írva, hogy van ingyen wifi, de ez a hülye regisztrációs dolog lehetetlenné teszi a számunkra. Erre benyögi, hogy ja, itt van a meki fél percre és ott van simán elérhető fullos, ingyen wifi. Na elmentek ti a retekbe! Öt napja itt szarakodunk ezen, kérdeztük tőlük nem egyszer, hogy hogyan lehetne elintézni, és csak most jut ez eszükbe? És csodálkoznak, hogy már üvöltözünk velük…?

A reggeli egyébként a szokásos, kár rá a szót vesztegetni. Egyébként is, ahogy kiderült, hogy a mekiben wifi is van, holnap reggel már mindenki ott fog reggelizni, nem itt.

Reggeli után elmegyünk a boltba, veszünk egy kis ellátmányt, majd Kinga és Ágika elindulnak shoppingolni, én meg vihetem haza mindenki cuccát egyedül. Jellemző. A délelőtt ezután egyébként pihenéssel, illetve néhányaknak focival telik.

Egy órakor ebédelünk, ami megint egy nagy furcsaságot hozott. Az előétel után ma rántott halat kapunk, üres jégsalátával. Kálmán Józsi csak úgy mellékesen rákérdez a pincér csajnál, hogy heló, semmi köret? Erre az mutatja, hogy ott van az egyébként mindenki számára hozzáférhető köretes pult, és onnan azt veszünk, amit akarunk. Ingyen. És ismét. Nem a kísérőink világosítanak fel minket erről, hanem véletlenül derül ki. Idióták! Most már csak azon gondolkodunk, hogy vajon a reggeli is azért ennyire szar, mert egyébként svédasztalosan simán választhatnánk magunknak valami felvágottat vagy valamit, csak ezek a kedves emberek nem szóltak erről? Szerintem már nem fog kiderülni, az előbb említett meki-wifi összefüggés miatt.

Ebéd után buszba szállunk, és irány egy igazi provence-i borászat. Nagyon várom, kíváncsi vagyok, milyen lesz. A táj ismét csak gyönyörű, de fáradtabb vagyok annál, mint amennyire kíváncsi, így ismét szundizok egyet a padlón. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy nem jó helyen vagyunk… már nem tudjuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk. Végül csak megtaláljuk, hogy hova is indultunk.

A táj itt is nagyon szép, a borászat is jól néz ki. Ugyanaz a család vezeti már vagy 150 éve, de maga az ültetvény vagy a birtok már régebb óta is megvolt – ha jól értettem. Megmutatják nekünk a nagy fémtartályokat, ahol készül a bor, illetve megnézzük a palackozó üzemet is, bár a dobozhajtogató állomás állandóan elakad, folyton begyűri a hullámkarton dobozt. Szóval a palakozó sort leginkább állva látjuk. De még így is érdekes.

Az üzemlátogatás után következik a borkóstolás. Egy nagyon kedves néni – aki eddig is körbevezetett minket – fogja ezt is prezentálni. Fehér, rozé, majd vörösbor lesz. Elmondja, hogy a kóstoláskor mit miért csinálunk, illetve, hogy bár egyes dolgok talán furának tűnnek, de mégis miért lényeges a kóstoláskor. Bár nem a kedvencem a fehér bor, a hölgy egy kifejezetten jó bort mutat nekünk. Aztán jön a rozé, amit én eddig sem szerettem, és ezután sem lesz a kedvencem. Meg a képzett borászok lehet, hogy megfeszítenek most, de számomra a rozé bor létének nincs értelme. Egyébként ez is finom bor a maga nemében, de én a vörösre várok. Meg is érkezik, egy kellemes esti bort kapunk, nem túl testes, de azért határozott ízzel. Aztán szépen énekelünk a néninek, és soron kívül hoz be egy igazi, amolyan steak mellé való, kőkemény, odab@szós bort. Ez nagyon ízlik. A többi is jó volt, de ez kellett a végére.

Kóstolás után még egy gyors vásárlás a boltjukban, aztán suhanunk tovább Collobriéres-be, ahol a mai koncert lesz. Kedves kis város ez is, hangulatos utcákkal, kicsi terekkel. A templom mellett kapunk egy termet, ami kb a fél énekkarnak elég, ehhez képest a másik kórus is ott öltözik – merthogy ma is két fellépős lesz a koncert. Próbálunk gyorsat, aztán lehet pihenni. Már ha lenne hol. Néhány széket tolok össze, azon fetrengek, próbálok aludni. Elég keveset alszom éjszakánként, ráadásul ez a két napja tartó, nem csillapodó szélvihar sem tesz jót a hangulatomnak. Mi úgy tudtuk, 40 fok lesz itt a héten, ehhez képest, van, amikor a napsütés ellenére fázunk, úgy fúj a szél.

Kilenckor szépen elkezdődik a koncert, a helyi kórus énekel nekünk. Előnyük a múltkori édesheteshez képest, hogy ezeket legalább a tempó nem zavarja, tudnak viszonylag egyszerre is énekelni. A hangmagasság meg olyan, amilyen. Színpadra penderülünk utánuk, és furcsa módon valahogy mintha múlna a fáradtságom. Pedig tudom, hogy fáradt vagyok, mint a dög, de lehet, hogy ez már csak pszichés.

Nem túl hosszú műsort adunk, nem akarjuk húzni a helyiek idegeit. Azért így is tetszik nekik. Állvataps, meg minden. Kicsit furcsa is, hogy ilyen lelkesen fogadnak minden kisvárosban, faluban. Úgy tűnik, itt tényleg készülnek ezekre a koncertekre.

Ennek mi a legékesebb bizonyítéka a koncert utáni vacsora. És itt van az, hogy amit tegnap a francia konyháról, meg a vendéglátásról írtam, azt ünnepélyesen mind visszavonom, és megkövetem őket. Amit ma vacsora és vendéglátás címén kaptunk, az minden képzeletet felülmúlt. Kicsit gonosz leszek, és azt azért hozzáteszem, hogy ez valószínűleg a helyi emberek és nem a szervezőink érdeme.

Amikor megérkeztünk ebbe a közösségi helyiségbe (máshol, mint ahol öltöztünk), csak azt láttuk, hogy rengeteg asztal van, hogy kellően elférjünk. Aztán láttuk, hogy mindenütt más és más étek vár minket. Komolyan mondom, nehéz lenne felsorolni, mi mindent kaptunk, de nagyjából megpróbálom összefoglalni. Volt ott vegyes zöldségtál, többféle házi pizza, illetve egy speciális helyi pizza-szerűség, amikor a pizzatésztán csak pirított hagyma van. De így is nagyon finom. Olajbogyó, olajbogyó-püré, fokhagymás halkrém, tésztasaláta, lencsesaláta, krumplisaláta, sajt, különböző felvágottak, és még szerintem nagyon sok minden, ami már el sem jutott hozzánk. Valaki pl látott sárgadinnyét is. És amikor már kellemesen jóllaktál, akkor szólnak, hogy ez volt az előétel és következik a főfogás. Lehet választani, hogy csirkét, vagy vaddisznót kérünk. Én természetesen vaddisznót kértem, a csirkével piit most tele van a batyum. Sajtos szélesmetélttel hozták ki, ráadásul akkor adag volt, hogy könnybe lábadt a szemem. Viszont ilyen finom, omlós vaddisznót még nem ettem. Érezhető volt rajta, hogy vörösborosan készült, amitől csak még finomabb lett. Egyszerűen zseniális volt. Szépen lassan legyűrtem, és éreztem, hogy elég is volt mára, gyakorlatilag egész héten nem ettünk ilyen jót mint ezen az estén. És mondanom, sem kell, hogy egy újabb adag sajttálat és sütit még csak ezután hoztak ki, de arra már nem vállalkoztam.

Szóval, ahogy említettem, revideálnom kell magam. A francia konyhával semmi baj nincs, csak tudni kell, hol kell keresni. Kisvárosokban és falvakban. Hiszen a legjobb kaját Chateaudouble-ben és itt kaptuk. Ez van, amikor nem a szervező gondoskodik ellátásról, hanem a helyiek. És látszik, hogy ki akarnak tenni magukért. És örömmel kínálják a főztjüket, és alig várják, hogy megkóstold és azt mondd, hogy jó. Ma egy kicsit talán még túl is tolták, mert egy lagzin nem eszik ennyifélét az ember. Viszont nagyon jólesett a törődés, és hogy végre már meleget vacsiztunk. És sokat!

A hazaút is sokkal jobb hangulatban telik, és kellemes elteltséggel fekszünk le aludni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.