A tegnapi után reménykedünk, hogy hátha jó irányba változnak a dolgok, és végre rendes szervezést és programokat kapunk. Ha van is változás, ez a reggelinél nem látszik. Ugyanaz a menü, mint eddig, annyi kis különbséggel, hogy a kakaóban a tej picit már csomósodik.

Reggeli után kis sétát teszünk, megnézzük Saint-Maximin-La Saine-Baume óvárosi részét. Van ott egy nagyon szép templom. A templom előtti téren II. (Anjou) Károlynak valami emlékműve, de nem értjük, mi van ráírva, ezért nem tudjuk, miért is van ez itt.

Odabent a templomban épp felújítanak, de ettől még látogatható. A templom belülről is szép és jó az akusztikája. Ezt egy Rahmanyinov: Bogorogyice gyevó-val ki is próbáljuk. Máskor, ha egy templomban elkezdünk csak úgy énekelni, akkor mindig ránk szólnak, hogy hagyjuk abba. Most nem. Végre végig tudunk énekelni egy művet.

A templomnak van egy óriási értékű ereklyéje – szerintük. Itt őrzik ugyanis Mária Magdolna koponyáját – szerintük. Le is lehet menni az altemplomba és megnézni az ereklyetartót és benne az ereklyét. Valóban van ott egy koponya, ez tagadhatatlan. A hagyomány szerint Jézus halála után Mária Magdolna ide vonult vissza egyik rokonához. Nekem ez viszont több okból is sántít. Egyrészt ma sem olyan egyszerű egy külföldön élő rokonhoz csak úgy odaköltözni, nemhogy akkor. Másrészt hogy Mária Magdolnának pont francia rokona lett volna… na. Ezen kívül a Da Vinci-kódban meg az van, hogy Mária Magdolna a Louvre alatt van eltemetve, és egyszer sem rémlik a filmben, hogy említenék Saint-Maximin-La-Sainte-Baume városát. Mondjuk egyébként ha szegény Mária Magdolna tényleg a Louvre alatt lenne eltemetve, akkor végül is a koponyája is lehetne itt…

A templom után még egy kis séta a város talán egyetlen sétálóutcáján, veszünk egy kis szuvenírt, aztán megyünk vissza a szállásra.

Ebéd előtt becuccolunk a buszba, hogy minél fürgébben lehessen majd indulni, és déltől ebédelünk. A mai menü csirke nuggets és sült krumpli. Nem variálják agyon az étkezést ezek a franciák. Kezdek elgondolkodni, hogy ez a „francia-konyha”-dolog, csak átverés lehet. Azt ugyan nem vitatom, hogy az arra alkalmas séfek tudnak mesteri ételkölteményeket készíteni, de ha az egyszeri, hétköznapi életben nem futja sült csirkénél meg sült krumplinál többre, akkor megette a fene az egészet. Magyarországon mi sem eszünk minden nap Gundel-palacsintát, de bármelyik Cantemus-fesztiválon a vendég elé tudunk tenni egy finom töltött káposztát, vagy gulyást, vagy rétest, stb. És szerintem ez sokkal fontosabb, mint az, hogy hány Michelin-csillagos egy étterem. Itt meg krumplit eszünk két napja, ráadásul azt legalább nem sajnálják, teleteszik vele az egész tányért.

Ebéd után irány a tengerpart. Az úticélunk Fréjus városa. Tenger, napfény, Cote D’Azur. Busszal kicsit nehéz lehet megközelízeni a partot, jó ideig kóválygunk, mire találunk egy olyan helyet, ahol kiszállhatunk a buszból. Maga a város, legalábbis ez a tengerparti része, nagyon ötletesen van kialakítva. Gyakorlatilag csatornákat vájtak a házak közé, ahová be lehet állni, vitorlással, jachttal, kinek mije van, így egy nagyon picit olyan érzése van az embernek, mintha Velencében lenne. Persze ott nem modern apartman-házak állnak a lagúnák partjain. Mindenesetre remek látvány.

Bár a napsütésben nincs hiány, egész nap istentelen szélvihar van, itt a tengerparton pedig még inkább. Nem vagyok különösen könnyűléptű, de még engem is meg-megtaszigál a szél, a többiek meg egyenesen lobognak a szélben. Sajnos itt nincsenek kialakítva olyan édes kis árnyékolók, mint Venezuelában, én viszont nem szándékozom két és fél órán keresztül égetni magam a napon, pláne úgy, hogy a szél miatt nem érzékeljük, hogy leégtünk. Mivel Kinga amúgy sem mehet most vízbe, ezért mi inkább sétálunk a pálmafákkal szegélyezett sétányon. Julcsi is csatlakozik hozzánk. Találunk egy viszonylag normális ki kávézót, ahol eszünk egy csoki-mousse-t.

Öt órakor indulunk tovább, addig a szél elviszi az egyik labdát, amivel a srácok játszottak. Páran megpróbáltak ugyan utánaúszni, de pont annyi esélye volt az egésznek, mint Tom Hanks-nek Wilsonnal.

A koncertünk Le Muy városában lesz. Kapuk végre egy bazi nagy öltözőhelyiséget, persze továbbra is szigorúan koedukáltan. Két saroknyira van innen a templom ahol éneklünk. Elég nagy, még a végén a színpadon is el fogunk férni. Rövid próba, aztán vacsi, ami csak félig átsült, de egyébként hideg csirkecomb, és még hidegebb tésztasaláta. A szervezők valószínűleg nem a gasztroforradalom hívei. Ennél ötlettelenebb étkeztetést nehéz elképzelni, de a leginkább az zavaró, hogy miért nem tartja a meleg ételt egy séfingben, vagy teszi be egy perce a mikróba átmelegedni. Az egész vacsora legjobb része, hogy megesszük még Nagy Andi előző napról maradt sajtjának maradékait bagettel. Asszem, felhívom majd anyukámat, hogy főzzön már egy jó babgulyást, mire megyünk…

A koncert ezúttal is tetszik a közönségnek, van állva taps, meg minden, de egyre inkább érezzük, hogy kellene egy pihenőnap. Hazaúton Soma is elmondja a buszban, hogy érezhetően és főleg hallhatóan fáradunk. Nincs meg a koncentráció, emiatt nincs tempó, intonáció, stb. Kapacitál mindenkit, hogy pihenjen, amennyit tud. Teljesen igaza van.

Hazaérve Viktorral újra megpróbálunk netet varázsolni, de csak apró rész-sikereket érünk el, tartós megoldást nem sikerül kialakítani. No sebaj, majd utólag értesül a világ, hogy milyen is volt itt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.