2014.01.25., szombat

Ma reggel elég csak 8-kor reggelizni. Örülünk a plusz pihenőnek, mivel az előző napokon korán kellett kelni. Rutinosan jár már körbe a pálinka, és persze közben mindenki elkezdi cukkolni a másikat, ki horkolt, ki fingott, ki járkált éjszaka, stb. Én megkapom a horkolóst. "Csodálkozva" hallgatom.

Reggeli után van még időnk pihizni, tenni-venni, készülődni, hiszen csak fél 10-kor indulunk. A mai úticélunk Caracas El Hatillo nevű része, ami a történelmi városrész, ha jól értem. El is nevezzük Szentendrének, merthogy állítólag skanzen-jellegű és ott lehet vásárolgatni is. A reggeli gyűjtésnél mi csak 20 dollárt kérünk beváltani, de kiderül, hogy csak a következő napra lesz meg. Kicsit sajnálom, mert már fogyóban a bolivárunk, jól jönne a tartalék. Az is igaz, hogy amit nagyon akartunk venni ajándékba, az már megvan, tehát nem kenyérkérdés a dolog.

Soma előzőleg szólt, hogy ma az új pólóinkban és hosszú nadrágban menjünk, mert a mai koncert ott lesz El Hatillo-ban, de nem kell nagyon kirittyenteni magunkat, elég lesz ennyi is. Mi hallgatunk rá.

Az ovibuszban ma az anyósülést sikerül elfoglalnom Mr. Brown mellett, ennek annyi előnye van, hogy útközben fényképezhetek kedvemre. Juan-Carlos, a sofőrünk jó fej, mert ha látja, hogy valamit fényképeznél, lelassít, vagy akár meg is áll.

Nem kell sokáig utazni, hogy El Hatillo-ba érjünk. A busszal annál az amfiteátrumnál állunk meg, ahol majd énekelni fogunk. Nekünk azt mondták, hogy ez az El Hatillo felkapottabb környék, és hogy olyan lesz mint egy skanzen. Hát... hogy mennyire felkapott, azt nemtom, de ránézésre elég tróger környéknek tűnik. A skanzen-jelleget pedig talán az kölcsönzi neki, hogy rengeteg ez a csóró favella vagy rancho, ahogy itt hívják. És majd itt fogunk mi vásárolgatni, meg szétnézni? Hajrá...

Először is az Amfiteátrumba megyünk be, megnézzük, milyen lesz a koncert helyszín. Jó nagy betonszínpad, beton hangvetővel. Tető gyanánt egy vasszerkezetre kifeszített ponyva szolgál. Legalább nem esik be az eső. Gyorsan beéneklünk, illetve belenézünk néhány műbe, amikor is Davis, az egyik mai kísérőnk (akinek nagyon fehérek a fogai) jelzi, hogy mehetünk is shoppingolni és nézelődni. Nekünk se kell több, megyünk vele. Én azért vigyázok, hogy napra ne nagyon menjek, mert a leégéstől vámpír üzemmódba léptem, így kerülöm a napot. :-)

A bevásárlóközpont kb. 50 méterre van az amfiteátrumtól, nem tévedünk el - bár Szatyinak talán még itt is sikerülne, dehát nem véletlenül nem hoztuk. :-) Davis bevisz minket és már épp szétszélednénk, amikor szól, hogy van itt nem messze egy másik bolt is, ahol mindenféle autentikus mütyürt és ajándékot lehet venni. Rövid tanakodás után eldöntjük, hogy átmegyünk oda, megnézzük, aztán mindenki eldönti, hova szeretne menni. Igen ám, de Davis kicsit nehezen találja az utat, úgyhogy kolbászolunk egy kört, mire rátalálunk a helyes útra. Közben legalább megnézhettük Simón Bolivar egy újabb lovas szobrát.

A másik bolt tulajdonképpen egy folklór-paradicsom a turistáknak. A nevét ugyan nem jegyeztem meg, de azt igen, hogyan lehet odajutni, ha esetleg legközelebb arra járnánk, tudjam, hova kell menni vásárolni. Kívülről úgy tűnt, hogy nem egy nagy eresztés az egész, de bent újabb és újabb termeket fedeztünk fel, újabb és újabb kincsekkel. Kingával belevetjük magunkat, és most kezdjük egyre jobban sajnálni, hogy mégsem váltottunk több pénzt korábban, mert a maradék pár száz bolivárral már nem sokra megyünk. Kiválasztunk azért még egy-két apróságot, amit ajándékba szánunk, aztán tovább nézelődünk.

Mázlinkra Davis jelenik meg hamarosan egy köteg frissen váltott pénzzel, sikerült még ma elintéznie. Közben megtudtuk, hogy bár ők nekünk még mindig 65-ért váltják, a bolivár romlott, és már 75-77-et is adnak a dollárért. Persze feketén. Nem bánjuk, ennyi hasznuk nekik is lehet rajtunk. :-) Megkapjuk hát a 20 dollárunkért az 1300 bolivárt és ismét szétnézünk, mit lehetne még vinni. Bár számtalan haszontalan, már-már giccses mütyür van, akad azért szép számmal olyan is, ami nemcsak szép, hanem még hasznos is. Rengeteg mindent lehetne vinni, ha lenne elég pénzünk, illetve ha nem 10000 kilométerrel odébb laknánk. Búcsúzóul veszünk még frissen pörkölt, igazi dél-amerikai kávét.

Visszatérve az amfiteátrumba, megkapjuk az ebédünket. Mindenki arra számított, hogy kiszúrják a szemünket néhány szendviccsel, de nem. Sült csirkét kapunk ismét rizzsel és káposztasalival, mellé egy doboz kólával. Megnyugtató, hogy legalább ezeket a kajákat rendesen meg tudják csinálni. Sajnos ugyanez nem feltétlenül mondható el a szervezésről. Ugyanis ebéd után, a próba közben derül ki, hogy hát úgy volt, hogy mi lazán leszünk, pólóban és nadrágban, de igazából itt lenne majd ennek az El Hatillo-nak a polgármestere, ezért fel kellene öltözni szépen. Mindezt úgy, hogy 4kor koncert, most meg negyed 3.

Gyorsan kiválasztjuk, ki lesz a 2-2 fiú és lány, aki visszamegy a szállásra a busszal, összeszedi mindenkinek a ruháját és még időben visszaér. Én önként jelentkezem, páromnak Mr. Brownt kapom. De sebaj.

Juan Carlos tolja neki hazafelé, kb 20 perc alatt odaérünk. Rohanás fel, és ruhakeresés. Szerencsére a Somával együtt 15 fiúból kb 10-11-nak össze van készítve a ruhája egybe nyakkendőstül, cipőstül, stb., de a többiekét sem tart sokáig összeszedni. Davis segít lecihölni, úgyhogy 15 perc múlva már indulunk is visszafelé. Szerencsére nincs dugó, így 20 perc alatt a visszautat is megtesszük. A többiek pont akkor végeznek a próbával, mire mi visszaérünk. A magam részéről izgulok, hogy sikerült-e mindent elhozni, de hálistennek semmi sem maradt ki, mindenki maradéktalanul megkapja mindenét.

A koncert az itt szokásos 20 perc késéssel kezdődik, így az eredetileg tervezetthez képest rövidebb műsort adunk, hogy beleférjünk az időbe. A koncert alatt a fiúk szépen végigmustrálják az összes csajt, aki a nézőtéren van. A közönség szereti az énekkart, nagy sikert aratunk. A Soma előtti sorban ül egy középkorú hölgy és úr. Úgy tűnik, mintha zeneértőek lennének, és szemmel láthatóan nagy hatással van rájuk, amit hallanak, merthogy majdnem végig bőgik az egészet. És szerintem a csávó sírt jobban. De végül is nincs ezzel semmi baj.

Koncert után nem hazafelé vesszük az irányt. Grill-party van beígérve egy itteni magyarnál. Amikor visszaöltözve és felszedelőzködve kilépek az amfiteátrumból, hogy elszívjak egy cigit, két lépés után letámad egy magyar bácsika, hogy 'Szia, akkor te velem fogsz jönni, jó?' Annyira hirtelen van az egész, hogy elsőre nem is értem, aztán leesik. A bácsi ugyanígy letámadja az utánam lévőket is. Négyünket választ ki, Szilárdot, Tozsót, Mr. Brownt és engem. A ruhát épp, hogy csak behajítjuk a buszba, és elindulunk a kocsijához. Egy parkolóban állt meg, kicsit odébb a koncert helyszínétől. Kb. 25 forintot fizet az egész parkolásért.

Kiderül, hogy ő Házos Huba bácsi, és valamikor Venezuela egyik legnagyobb rum-gyárának volt a menedzsere. Elmeséli nekünk, hogy milyen rumokat csináltak. Azt is elmondja, hogy pl miért nem érdemes Bacardit venni annak ellenére, hogy ők kezdték leghamarabb a rum-gyártást, és őket ismeri mindenki. A rum gyártásának ugyanis több fázisa van. Négy párolótornyon kell átmenni a rumnak, mire mehet a tölgyfahordóba. A Bacardi viszont csak egy tornyon engedi át, ezáltal az ő rumjuktól hamarabb beállsz ugyan, de sokkal több benne a fölösleges mellékanyag is, ami terheli a szervezetet.

Sokáig megyünk felfelé a hegynek, ahol ő lakik, és közben végig beszél, meséli az életét. Egy kis utcánál letérünk, és engem kidob a sarkon, hogy várjam meg a buszt, amivel a kórus jön és ami egy kicsit lemaradt. Gondoltam, pár perc az egész. Hát, majdnem 20 percet vártam, mire feltűnt a busz, és mivel ránk sötétedett, kezdtem egy kicsit betojglizni, hogy engem jól itt hagytak a sarkon. Végül azonban Huba bácsi is visszajött, miután leparkolta a kocsiját és együtt vártunk.

Mire beértünk a házhoz, illetve benavigáltuk a buszt is az udvarra, addigra Bogi már javában sütögette a húst, mivel ő és Somáék még nálunk is hamarabb értek oda. Közben rendesen kínálgatták pálinkával, ő pedig nem utasította vissza. :-) A menü sült bélszín, sült kolbász és mindenféle saláta. Bár Bogi kicsit lassan halad, azért szépen lassan mindannyian jóllakunk ;-). Sok pálinka és sör is elfogy. Olyannyira, hogy a végén Mr. Brown maga kér lehetőséget, hogy elénekeljen két nótát az itteni magyaroknak.Nagy sikere van az öregnek, és hogy-hogynem ezekhez nem kell neki kotta. Viszont az egyik nótája alatt a két ott lévő kutya nagyon csúnyán összekapott, alig tudták őket szétválasztani. Ezek szerint Mr. Brown ilyen hatással van az állatokra. :-) A két nótából persze a végén több lesz. És felhangzik Sára is.

9 óra magasságában elbúcsúzunk, és hazafelé vesszük az irányt. Mindenki jólesően tele van. Otthon fürdés, én kezelem az égéseimet, aztán klubest. Végül még egy jó kis gyilkosozós party is kerekedik Soma vezetésével. Egész későre jár, mire ágyba kerülünk, viszont ismét csak szép napunk volt, megérte.

na pá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.