2014.01.22., szerda

Újabb reggel, és én egy kicsit megint álmosan ébredek. Az éjszaka folyamán háromszor csípett meg a szúnyog, de az is lehet, hogy az egyik egy cecelégy volt, és ezért vagyok álmos. Szerencsémre azt mondták, hogy itt Caracasban nincs maláriaveszély, tehát nem kell annyira félni a szúnyogcsípéstől.

A reggelinél találkozunk azzal a négy-öt éves forma kisfiúval, aki már a tegnap esti vacsoránál is itt volt, és produkálta magát, épp olyan módon, ahogyan az ilyen korú gyerekek azt szokták: először bátortalanabbul, aztán egyre agresszívabban. Az igazán szép az volt tőle, hogy a mandarint úgy ette, hogy leharapott egy cikkelyt, szopogatta, szopogatta, majd kiköpte a földre. Közben pedig folyt a taknya, mindenkinek jó étvágyat kívánva.

A reggeli ezúttal tojás. Attól függően, hogy honnan nézzük, zöldséges rántotta, vagy tojásos lecsó volt, persze nem a nálunk ismert tojásos lecsóra kell gondolni. Volt hozzá kenyér és sajt, úgyhogy ismételten jót ettünk.

8 óra előtt megérkezik Jessica, a kísérőnk (ő igazából a korábbiakban már említett Jennifer, de ma jutott el hozzám az információ, hogy nem jól tudom a nevét), és felkészít a mai városnézéses-shoppingolós napra. Először is elmondja, hogy senki nem vihet magával táskát, útlevelet, telefont, fényképezőt, kamerát, stb. Jó kis városnézésnek ígérkezik. Ahogy már tegnap említette, a mai napon magunknak kell megoldanunk a pénzváltást. Jó gyerekek lévén mi már össze is gyűjtöttük, hogy ki mennyi dollárt szeretne váltani. Ezt végül négy ember között osztják szét, én is köztük vagyok. Nálunk lesz a dollár mindaddig, amíg be nem váltjuk. Szóval mi leszünk az önkéntes hullajelöltek. :-)

Az már csak hab a tortán, hogy a leányzó megkér minket, hogy a könnyebb azonosíthatóság kedvéért legyen rajtunk Cantemus-os póló. Vajon céltáblát ne rajzoljunk magunkra...?

Jessica állandó parája kezd érthetőnek tűnni annak fényében, hogy elmondja, hogy őt nemrég rabolták ki fényes nappal.

Felszállunk az ovibuszunkra és útnak indulunk - mert 'Boli vár' - hangzik Biri Geri szóvicce. Nagyjából 20-30 percet utazunk, Jessica a buszból megmutatja, melyik környéken lakik, majd elérkezünk egy nagyon fura helyre. Az út jobb oldalán egy láthatóan nemrégen felújított tér helyezkedik el, fegyveres rendőrrel, míg az út bal oldala épp az egyik olyan környék, ahol nem szívesen szállnánk ki a buszból. Mi mégis megtesszük, és az út jobb oldal felé vesszük az irányt.

Az első látványosságunk egy bazi nagy, vasoszlop, aminek a teteje talán valami zászlót vagy fát akar ábrázolni, nem tudjuk. A lényeg az, hogy Hugo Chavez szavai is fel vannak jegyezve a talpánál. Ezután elhaladunk egy épület mellett, aminek az egyik része egy régi templomra emlékeztet. A másik része láthatóan újabb építésű. A formája olyan, mint egy hatalmas vitorla, de engem jobban emlékeztet egy óriási gördeszkás félcsőre. Megkerüljük, hogy a főbejárathoz érkezzünk és kiderül, hogy ez itt egy venezuelai nemzeti panteon. Hát bemegyünk.

Mielőtt bemennénk, épp néhány díszegyenruhába öltözött fiatalember masírozik be előttünk az épületbe. Az egyenruhájuk szerintem nagyon hasonlít a magyar huszárokéra. Mivel azonban nem vagyok jártas ebben, lehet, hogy tévedek. Követjük őket, keresztül az egész templomon, át az új építésű részbe, és tulajdonképpen az előbb említett vitorla belsejében találjuk magunkat. A terem túlsó végében azonnal fel lehet ismerni, hogy itt egy Simón Bolivar-emlékmű áll, előtte egy fekete gránitból készült emelvényen egy koporsó van. Épp az őrségváltásba csöppentünk bele, ám ez nem sima őrségváltás, itt kőkemény szöveges rész is van, amit persze nem értünk. A teremnek viszont hihetetlen az akusztikája, hála az idegenvezető szerint 150 méter magas belső térnek. Nekem ugyan nem tűnik ilyen magasnak, de szólni tényleg szól, mint az állat. Egyébként pedig nagyon hideg van, mert nyomják a légkondit itt is ezerrel. Biztos, hogy az őrök ne melegedjenek ki.

Az idegenvezető aztán hatos csoportokban felvisz minket az emelvényre, ahol tulajdonképpen szinte testközelből megnézhetjük a Simón Bolivar maradványait tartalmazó koporsót, ami portugál fából készült.

Ezt követően körbevezetnek minket a templom-részen. Itt elkezdődik a minden elborító Bolivar-kultusz. Megnézzük, hol voltak eredetileg a maradványai, megnézzük a felszabadító tábornokok emlékműveit is, az egyikre furcsa mód az 1788-1988 felirat került, ezek szerint 200 évig tolta a bácsi. Megnézzük a szabadság metaforájának emlékművét is, a falakon és a plafonon Simón Bolivar életének fontosabb pillanatait megörökítő freskók sorakoznak. Tóth Petivel észrevesszük, hogy az egyik ilyen freskón, mintha épp Mózes kérne útbaigazítást Bolivartól... Mivel ez a mauzóleum ilyen formájában Hugo Chavez idejében lett átépítve, érzünk benne némi túlzást. :-)

Kilépve az épületből, további városnézés vár ránk. A Simón Bolivar mauzóleumtól a Simón Bolivar-lépcső vezet le a Simón Bolivar-sétányra. Ez érinti azt az iskolát, ahol Simón Rodriguez tanított, és nem találnátok ki, hogy Simón Rodrigueznek ki volt a leghíresebb tanítványa. Segítek: maga Simón Bolivar. Megnézzük hát ezt az iskolát is. Magából az eredeti iskolából nem sok maradt, mindössze egy olyan falat mutatnak az egész épületben, amit a felújításkor meg tudtak menteni. Érdekessége, hogy annak idején még úgy csinálták a falakat, hogy marhavért használtak fel hozzá. Egy kb. 15 literes vitrinben megmutatják, hogy a felújításkor milyen régészeti leleteket találtak. Néhány rozsdás villát és pár cserépedény-darabot. Ezek mind a XVIII., XIX., és a XX. századból valóak... Én meg kezdem egy kicsit parodisztikusnak találni ezt az egészet. Az iskolában persze láthatjuk Simón Bolivar házassági szerződését is. Ja és még útközben volt valami fa is, ami valamiért fontos, de azt senki sem értette...:-)

Az iskola után folytatjuk utunkat a Simón Bolivar sétányon. Jessica megkér minket, hogy minél szorosabban, tömött sorban haladjunk. Egy szembe jövő idősebb úr elkiáltja magát angolul: Welcome to Caracas! Lehet, hogy a Cantemus - Hungary feliratú pólóinkban mégiscsak turistának látszunk...? Akárhogy is, ez egy olyan szürreális városnézés, ahol tulajdonképpen a város néz minket. Tényleg csak egy egészen kicsit kellemetlen érzés.

A Simón Bolivar sétány egyébként egyenesen elvezet bennünket a Simón Bolivar térre, ahol megnézhetjük Simón Bolivar lovasszobrát is, illetve a tér egyik oldalán áll Simón Bolivar első elnöki rezidenciája. Ez mind nagyon érdekes, de mikor is fogunk menni vásárolni? - merthogy alapvetően az volt mára beígérve...

Elhaladunk a Capitolium előtt. Ez a mostani parlament, ha jól értettem, és Jessica elmondja, hogy odabent sok szép kép van. Hát köszi az infót!

Végre elérjük a metróállomást. Állítólag ez egy biztonságos közlekedési mód. Biztosan így van, ha a bejáratnál tábla jelzi, hogy fegyverrel belépni tilos...

Jessica szól, hogy a dolláros hullajelöltek menjenek előre. Na végre, kezdek örülni, hogy végre beváltjuk a pénzt a dílernél, és akkor nem kell 300 dollárral a zsebemben járkálni abban a városban, ahol tavaly állítólag 24 ezer embert lőttek le. Vagy az egész országban...? Már nem emlékszem. Egyik se túl biztató.

A pénzt azonban nem váltjuk be, a csaj csak megveszi nekünk a metrójegyet és megyünk metrózni. A szerelvény olyan hosszú, hogy amikor beszállunk, nem látjuk a végét. A kocsik egyébként kulturáltak, viszont full tele van az egész. 11 megállót utazunk, ahol végre elérkezünk a plázába, ahol vásárolni lehet. A gond csak az, hogy fél kettőkor már ebéd, viszont most meg dél van, tehát nem sok időt hagytunk magunknak, főleg, hogy még mindig nem váltottuk be a pénzt, tehát nem is nagyon van miből...

Jessica telefonál, mindjárt jön a díler. Összegyűjti a dollárt tőlünk, aztán várunk. Kb negyedóra múlva meg is jön a fickó. Bukósisak van nála, tehát valszeg motorral jött. Csak azt nem értjük, hogy akkor miért nem tudott volna a szálláshoz jönni reggel, és akkor ezt az egész cirkuszt megússzuk. Annál is inkább, mert miután kísérőnk megkapta a pénzt, berángatja Szilvit a női vécébe és elkezdik a lista szerint szétosztani a szajrét. Roppant gyorsan megy, mondanom sem kell, és persze olyan diszkréten, mint amikor a medencébe a partjáról pisálnak bele. Csak az nem veszi le, aki nem akarja. Három-négy biztonsági őr oda is gyűlik hirtelen.

Végre nagy nehezen mindenki megkapja a pénzét és lehet vásárolni. Szervező zsenink végül is úgy összerakta ezt a mai napot, hogy a fél napos vásárlásból kb 50 perc lett. Így aki sok pénzt váltott, annak a nyakán is maradt - merthogy visszaváltani nem fogják nekünk. Mókás.

Busszal megyünk vissza a szállásra, ahol megebédelünk. Csirkepörkölt van krumplival és párolt zöldséggel. Én persze az utolsó falattal eszem le az egyik Cantemus-os pólómat... nem is én lennék.

Ebéd után én a szundit választom, de többen is a medence party-ra szavaznak. Már három napja egyeztetjük Jessicával, hogy mikor lehetne a szomszédos kertben látható medencébe átmenni fürdeni. Mára végre sikerült megszerveznie. Az elmondottakból tudom meg később, hogy hát nem a szomszédos medencét szervezte le, hanem egy három utcával arrébb lévőt, de azt is olyan jól, hogy amikor a többiek odaértek, ott épp úszásoktatás volt, ezért fürdeni nem lehetett - na, ez megint jól sikerült. De legalább Caracas megcsodálhatta Maricát, aki fürdőruciban, egy szál törölközőbe csavarva sasszézott végig oda és vissza. Kezdjük kihívni a sorsot magunk ellen. :-)

Biri Geri bánatában elmegy a boltba és visszatérve jelzi, hogy a bolt újra járható, nincs sor.

Délután ötkor elmegyünk próbálni abba a templomba, ahol este héttől a koncert lesz. Természetesen a templomban ilyenkor csendes imádság van, tehát nem lehet bemenni... Jessica-Jessica, te még ma kihúzod a gyufát! Szilágyi Robi be is ígéri neki az esti büntit. Irány hát vissza. A tornapályán próbálunk, aztán visszavonulunk a szobánkba. Jut 15-20 perc pihi, majd készülődés.

A buszunk háromnegyed hétkor jön értünk, mivel már sötét van. Nem mehetünk gyalog. Pedig közel van. A koncert hétkor kezdődik, három kórus lép fel, mi vagyunk az utolsók. Mindenki négy művet énekel, illetve elhangzik két-két közös szám. Részünkről kicsit felemásra sikeredett a dolog, Tallis Loquebantur-ja, illetve Bach Air-je nagyon jól szól, Kocsár Csodafiú-ját kicsit megjáratjuk hangmagasságilag fel-le. De azért tetszik nekik. A közös művekből 1-1- magyar, 1-1 pedig ilyen táncolós latinos. A nőikari műben Anika kifejezetten jól kente a táncos koreográfiát. Tulajdonképpen végigállta egy helyben az egészet - nade milyen szépen állt... :-)

A koncert végén természetesen mindenki odáig volt, meg vissza!

A szállásra visszatérve fogadásban részesítenek minket, kapunk pezsgőt, illetve sajt- és sonkatálat. Rögtön rámegyünk, és főleg a fiúk olyan túrást rendeznek, hogy öröm nézni. Közben Jessica bemutatja nekünk a mamáját.

A fogadás után John még szervirozza a szupét, ami rizseshús és egyfajta toroskáposzta-szerűség. Nagyon finom, de közel sem elegendő tányért és evőeszközt hoz hozzá, úgyhogy mi, akik a végén értünk oda, már csak a tálból tudunk enni, mindennel, amit csak találunk. Nekem még jutott egy kanál, de pl Gabesz tortakanállal, Anika pedig sárgadinnye-kanállal evett. Barbi meg csak röhögött rajtunk.

Vacsi után ismét klubestet tartunk, előkerülnek még a rejtett tartalékok.

Holnap a Karib-Tenger van beígérve, vettünk is hozzá 50 faktoros naptejet. Állítólag kilenctől háromig kint leszünk, nade ki bírja azt ki szomjan...?

Majd meglátjuk.

na pá

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.