2014. január 18., 0:15

Amit már sokan vártunk, és ami már végre elérkezett: a Cantemus Vegyeskar 32 tagja megkezdi hosszú utazását Venezuela fővárosába, Caracasba.

Induláskor Dénes bácsi szólt hozzánk néhány biztató szót, majd elhagytuk az iskola parkolóját Demeter (egyeseknek csak Fedor Kelemen) buszával. Amíg még mindenki ébren volt a buszon, Soma is megpróbálta érzékeltetni velünk, hogy szakmailag miért is fontos ez az út, és miért fontos az, hogy lehetőleg mindig 100%-os teljesítményt nyújtsunk. Nem azért, mintha nem tudnánk, hogy ilyenkor nem csak magunkat, az iskolát vagy a kórusintézményt, de Nyíregyházát, illetve Magyarországot is képviseljük. Bármit is produkáljunk ebben a messzi országban, utána azt fogják majd mondani: na, ilyenek a magyarok. Szóval van rajtunk némi felelősség. Ezzel együtt azért mindenki várakozásokkal teli. Venezuelába eljutni nem hétköznapi dolog, épp ezért fantasztikus lehetőség. Három társunknak különösen érdekes ez, hiszen ők már másodjára utaznak ebbe a dél-amerikai országba Nyíregyházáról. Ezt korábban talán még ők sem gondolták volna. :-)

03:00 környékén gurulunk be a ferihegyi repülőtérre. Az időkorlátozások miatt nagyjából egy perc alatt kipakoljuk az összes cuccot a buszból, viszont a kabátjainkat ott hagyjuk. Egyrészt ez az egészen enyhe téli este nem feltétlenül kíván kabátot, másrészt olyan helyre igyekszünk, ahol semmi szükség nem lesz rá.

A biztonság kedvéért az énekkar összes tagja befóliáztatta a bőröndjét. Nem feltétlenül attól félünk, hogy kivesznek belőle valamit, sokkal inkább amiatt, hogy esetleg beletesznek valami furcsa csomagot, ami miatt aztán fájhatna a fejünk Nyíregyházától kb. 10.000 kilométerre. Egy-két élelmes már otthon fóliázott, ezzel is pénzt spórolva magának. Várunk egy keveset, amíg be tudunk csekkolni, majd amikor ez megtörtént, újabb várakozás a kapunyitásra. Na itt volt az, amikor Forgács Zsuzsi elveszti a fényképezőjét, de úgy, hogy ezt nem veszi észre. Szilágyi doktor viszont talált egy fényképezőgépet, és amikor belenézett néhány képbe, tudta, hogy az egy énekkaroshoz tartozik. Ez így mázli. A géphez busszal visznek ki minket, és persze párszor elsütjük a "most akkor busszal megyünk Frankfurtig?" - viccet. Fáradtak vagyunk, úgyhogy mindenen röhögünk. Nincsenek már nagy igényeink.

06:10-kor rendben elindul a gép Frankfurtba. Aki tud, igyekszik aludni valamennyit, hiszen gyakorlatilag senki nem aludt az éjféli indulás előtt, ezért a legtöbben már lassan 24 órája voltak ébren. Kis gép lévén, ez nem a legkényelmesebb, legalábbis a hozzám hasonló ogréknak kifejezetten szűkös. Az is igaz, hogy egyedül csak én vagyok hozzám hasonló ogre, a többiek mind szépek. :-)

Frankfurtig eseménytelen az út. Csak leszálláskor imádkozott Magyar Pisti mellettem egy sort. Félős. A caracasi gép a C terminálból indul, odáig hosszú a séta, közben útlevélvizsgálat. Egy táblát nem vettünk észre, ezért elsőre páran rossz irányba megyünk ezen az irgalmatlan nagy reptéren, de végül megtaláljuk a helyes utat. Becsekk, aztán újabb várakozás. Megszomjazunk, tehát iszunk. Ki sört, ki üdítőt. Csilliárdért.

10:05-kor elindul a gép Frankfurtból Caracasba, hogy megtegye 10 és fél órás útját. Néhányan közülünk ekkor már a 27. órát tapossák. Turistaosztály természetesen, de legalább sikerült egy kupacba ülni az énekkarnak. Mivel a helyek elfoglalása önmagában túl egyszerű lenne, elkezdődik a sakkozás: "te ülj ide, én ülök oda,stb." Ráadásul egy kínai lány kettővel elnézte a sort és rossz helyre ült le. Nem tudta mibe keveredik bele... végül megnézte a jegyét és rájött, hogy őneki ebben a sorban nem lesz jó... mi meg megkértük, hogy menjen szépen hátra... :-)

A repülőgépen olyan istentelenül nyomták a légkondit, hogy még én is a lufhansá-s pléddel a fejemen ültem, pedig nem vagyok fázós. Aki csak tudta, tekerte be magát mindenbe. Ildikó leleményesen lehúzta a kispárnáról a huzatot és azt vette fel. Kicsit úgy nézett ki, mint egy ápolónő az ötvenes évekből, viszont a célnak megfelelt. Soma egy nejlonzacskót húzott a fejébe...

A társaság szomjasabbik fele alig várta, hogy elérjük a repülőmagasságot és jöjjön végre a guruló kiskocsma kiskocsi. A sör a végén már elfogyott. Persze nem csak miattunk.Anika akkurátusan mindenkitől megkérdezte, mit iszik, mit fog enni, hogy ízlett, mit fog inni, stb.

Megnéztem az Acélembert, bóbiskoltam egy kicsit, aztán gondoltam, megnézem, hol is tartunk már. Repültünk három és fél órája, erre mit látok a térképen: épp hogy elhagytuk az atlanti partokat Bretagne-nál. Hú, de kurva messze lakom - gondolta a nyuszika...

Előttünk három sorral négy kisgyerek utazik. Tóth Peti és az én nagy örömömre szolgált, hogy valamelyik mindig visított.

Ebéd, film, ivás, fészkelődés, ivás, járkálás, ivás, ivás, film, unatkozás, ivás... és még mindig van három óra... Forgács Zsuzsi ráborítja Kingára az innivalót. Takarítás. Kinga ráborítja Gabeszre az innivalót. Takarítás.

Vacsi, és végre célegyenesbe érünk. Alattunk feltűnnek az első karib-tengeri szigetek. Azúrkék lagúnával. Hát ez azért jól néz ki.

Landolás Caracasban. Indulhat a kaland.

Gabesz rögtön a gépen felejti a telefonját, a vámvizsgálattól szaladnak vissza Szilágyi Robival, de megvan. Újabb mázli. A vámvizsgálatig hosszú a sor. Utána várakozás a csomagra. Szerencsére ezek is megérkeztek, viszont néhányunk bőröndje megsínylette az utat, és kisebb-nagyobb sérülések keletkeztek rajtuk. Kár. Az enyémről speciel pont a húzóka tört le, úgyhogy emelgethetem állandóan.

A kísérőink már várnak. Kilépünk végre a reptérről és itt van előttünk Caracas. Dél-Amerika. Fel sem fogjuk, hogy itt vagyunk. Meleg és párás a levegő. A pálmafán papagáj. Várjuk a buszt, közben néhány gyerek azonnal odacsapódik hozzánk. A kísérőink határozottan arrébb tessékelik őket - és minket is.

A szállásra két kisbusszal hoznak minket. Az út nagyjából fél óra. Már nem számolom, hogy mióta vagyunk úton. Azt meg pláne nem, hogy mióta vagyok ébren.

A reptérről a szállásig tartó út az egyik legfurább városnézés, amin valaha is voltam. A busz ablakai sötétítettek. Aztán észrevesszük, hogy minden autó ablaka sötétített. Az autópark teljesen vegyes. Amerikai és európai modellek, régiek, újak egyaránt. A legjobban egy szembe jövő Lada Niva lep meg. Amúgy is meglepően sok a terepjáró. Majd csak később tudjuk meg ennek az okát.

Caracas hegyek között fekszik, ebből adódóan gyönyörű fekvése van a városnak. Lebilincselő látvány a hegyek tetejéig húzódó őserdő. Süt a nap, de néhány hegy csúcsa felhőbe van burkolva. A föld egészen vörös, gondolom, az eső kimossa a tápanyagot a talajból (közben megtudtam, hogy a magas vastartalom miatt vörös a föld), ettől függetlenül a növényzet dús. Ahogy a lányok fogalmaztak, az a jó, hogy itt a szobanövények is kint nőnek... :-)

Amira, a kísérőnk elmondja nekünk, hogy az időjárás nagyon változékony, egyik percben még süt a nap, a másikban már esik az eső. Azt is elmondja, hogy az utcán vagy pl a reptéren gyerekekkel ne nagyon ismerkedjünk, ne álljunk velük szóba, stb. Ugyanis elsőre lehet, hogy még nem történik semmi, de kifigyelik, milyen csomagod van, mi van nálad és következő alkalommal már nagyon kellemetlen szituációban lehetsz.

Útközben bámészkodunk. Ennyi putrit egy rakáson még életünkben nem láttunk. Megdöbbentő a szegénység Caracasnak ezen a részén. Azt nem tudjuk, hogy ennél van-e itt rosszabb, de egyikünk sem próbálná ki. Jellemző a környékre, hogy pl egy magasház 15. emeletén is rácsozva vannak az ablakok. Egész hegyoldalakat borítanak be ezek az egymás hegyére-hátára épített házikók. A busz meg annyira ráz, hogy képtelenség rendes képet csinálni menet közben.

Az út vége felé aztán kezd megváltozni a környék. Bankok épületei kerülnek az utunkba, ezek már szép, magas épületek. Itt lehet az üzleti negyed. A lakóházak is szebbek. Viszont feltűnik, hogy óriási biztonsági óvintézkedéseket tesznek az itt lakók. A házakat 2,5-3 méteres betonkerítés veszi körül. Ennek a tetején tüskesor vagy törött üveg van a betonba ágyazva. E fölött egy sor pengedrót, afölött pedig elektromos kerítés. Hát itt aztán védik az értékeket...

Végül megérkezünk a szállásra. Ez a Don Bosco Központ. Ez egy vallási közösség központja, akik - ha jól értettem - gyerekekkel foglalkoznak. Az itt dolgozók szobáiban leszünk elszállásolva. Persze rögtön némi kavarral kezdünk a szobák elosztásánál, hiszen a lányok már megint nem tudnak megegyezni. Érdekes módon a fiúk rögtön elosztják magukat egymás között. A szobák szűkek és levegőtlenek. De legalább van légkondi és még működik is. Van egy konyhánk, több fürdő és WC. A melegvízhez egy kapcsoló segítségével lehet hozzájutni: ha bekapcsoljuk, kb 5-10 perc múlva lesz melegvíz. Hát mi bekapcsoltuk, de melegvíz nem volt. Hideg vizes zuhanyzás. Mégsem ez a legfurcsább, hanem az, hogy megkérnek minket, hogy WC használat után a papírt ne a wc-be tegyük, hanem a mellette található szemetesbe. Minden esetben. Igen, tehát minden esetben...

Arra is felhívják a figyelmet, hogy mivel ez egy vallási közösség, lehetőleg mellőzzük az alkoholfogyasztást... nos, igyekszünk. :-)

Vacsorára zöldséges csirkeragu levest kapunk. Talán nem ez a hivatalos neve, de ránézésre ahhoz hasonított a leginkább. Bár részemről elbírt volna még egy kis sót, alapvetően nem volt rossz. És legalább forró volt, ami már önmagában nagyon jólesett. Utána pedig tortillát kaptunk, amit magunknak kellett összerakni, volt hozzá darált hús, sonka, sajt. Alapvetően tök egyszerű, de nagyon finom volt. Szóval a kajával sincs különösebb baj.

Vacsora végére megékezik Maria Ginan (nemtom, így kell-e leírni a nevét - megtudtam, hogy Guinan - Magyar Peti). Mosolyog, mint mindig és áradozik egy sort arról, hogy mennyire örülnek nekünk, és mennyire vártak minket. Elmeséli, hogy sok-sok önkéntes munkájának köszönhető, hogy ez így összejöhetett. Elmeséli, hogy mi minden vár majd itt ránk. Aztán elmondja a biztonsági szabályokat is.

Elmeséli, hogy Venezuela most félúton van valahol a kommunizmus és az anarchia között. Ez meg is látszik. Pénzt ne váltsunk hivatalos helyen, szóljunk neki vagy a kísérőknek, és megoldják. Ilyen módon 1 dollárért 65 bolivart adnak - nem hivatalosan. Elmeséli, hogy Caracas nem egy sétálós város. Sötétedés után a helyiek is csak autóval közlelkednek, gyalog sosem. Akkor sem, ha a közelbe mennek. Megkér minket, hogy sötétedés után (ami itt kb este hatkor van) ne menjünk az utcára. Nappal is csak csoportosan. Viszont vigyázzunk, hogy ne tűnjünk turistának...! :-) Na ezt hogy?

Ne vigyünk egyszerre sok pénzt magunkkal, az útlevélnek csak a másolata legyen nálunk, ha nem muszáj ne legyen nálunk táska, stb. Fura ezt egy született caracasitól hallani, aki nagyon szereti ezt a várost. De megfogadjuk a tanácsait. Egészségügyileg felhívja a figyelmünket, hogy a mérsékelt trópusokon vagyunk, itt mások a bacik. Ne vegyünk semmilyen ételt, gyümölcsöt, stb utcai árustól. Ők mindennel ellátnak.

Mivel látja rajtunk, hogy dögfáradtak vagyunk, elköszön. Visszatérünk a szobáinkba, várjuk a sorunkat a zuhanyzóra, persze közben elalszunk páran.

Éjjel fél kettőkor ébredek fel, ekkor zuhanyzok - hideg vízben. Szilárd közben kint alszik az előtérben - villanyfényben, ugyanis nem találta a kapcsolót. :-)

Hosszú nap volt, de megérte. Az egyik legnagyobb kaland lesz ez, és akárhogy is lesz itt, az pont úgy lesz nagyon jó!

na pá

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.