2014. 01.19.

A reggeli ébredés után még éhgyomorra lefertőtlenítünk. A pálinka erre a legideálisabb, és ugyebár egészségügyileg vigyáznunk kell magunkra a bacik miatt. Mi erre maximálisan odafigyelünk. Mivel a 32 ember hozott összesen vagy 35 liter pálinkát, szerintem meg fogjuk úszni ezt az utat ebből a szempontból.

A lányok ébredés után vizet forralnak fogmosáshoz, mosogatáshoz, meg csak úgy. Van, aki a visszahűtött vizet issza. A szervezők természetesen erre is odafigyeltek, hiszen több zsugorfóliányi ásványvizet készítettek be nekünk, ezen kívül kaptunk friss banánt és mandarint. Ez utóbbiakat azért ehetjük meg, mert ezek hámozós gyümölcsök.

A reggelit 8 órakor fogyasztjuk el, a menü sajtos toast és muffin. A kenyér igazából nem kenyér, hanem kukoricalisztből készített lepényke. Nagyon finom. Tóth Peti nem eszik sajtot, úgyhogy ebbe most picit beleszaladt. Nem reggelizik, de kap cserébe muffint. Frissen facsart citrommal és lime-mal készült limonádé, illetve nagyon finom jeges tea jár a reggeli mellé. Ezen kívül tejeskávé - ez majd csak későbbiek fényében kap nagy jelentőséget.

Reggeli után 9-kor Soma tart egy rövid próbát, végigvesszük, mit fogunk ma énekelni. A caracasi Magyar Házba vagyunk hivatalosak. Indulás előtt pedig elhangzik a nap mondása Fejcsi részéről. Minden előzmény, értelem és kontextus nélkül egyszer csak megállapította, hogy:

'Juli ánusz-barát...' - Mivaaaan??? :-)

10 órakor indulunk el a helyszínre, megint csak két kisbusz visz minket. A miénkben ülni viszont olyan, mintha egy részeg kecskén próbálnál megkapaszkodni, miközben az mindenáron le akarja futni a maratont úgy, hogy közben meg-megtorpan. A kísérőnk olyan hangokat adott ki közben, hogy vártuk, mikor dobja a rókabőrt a nyakunkba. A legenyhébb emelkedőn is egyesben vagy kettesben mentünk. Igyekszünk nem zavartatni magunkat, bámészkodunk a kellemes, júniusihoz hasonló időben. Engem továbbra is lenyűgöz a város fekvése. Maga Caracas kb. 1000 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik. És egészen hihetetlen látvány, hogy megyünk az utcán, látunk egy házat, és ennek a háznak a kertjén túl van egy kb. 2000 méter magas hegy, és nem ám úgy, hogy van egy dombocska, aztán valahol a távolban ott egy hegy. Nem. Konkrétan a kert végében nőtt egy hegy. Nem tudom, hogy ez azért nyűgöz-e le ennyire, mert nyírségi gyerek lévén, mi max. a tokaji hegyet nézegethetjük a Kállói úton a belváros felé haladva - azt is csak akkor, ha elég tiszta az idő. Mindenesetre csodálatos látvány. Ha épp nem zökkent ki belőle a busz.

Végül azért csak odaértünk. A Magyar Házban már nagyon vártak minket, magyarul köszöntenek. Belépünk és felnézve a mennyezetre, egy hatalmas Nagy-Magyarország térkép fogad minket, amire piros csíkkal be van jelölve a jelenlegi Magyarország határa. Ezen kívül minden vármegye címere és Hiszekegy van még ott. Azonnal előtör belőlem a térkép-mániám és tanulmányozni kezdem, de mivel folyamatosan felfelé kell nézni, ez nem is olyan egyszerű. A falon magyar írók költők, államférfiak képei, Petőfi, Arany, Jókai, Rákóczi, Deák, még Bolyai is ott van. Több emléktábla is van, ezek közül néhány az itteni magyar közösség életéhez kapcsolódik, illetve egy emléktábla a háborús és ötvenhatos hősöknek.

Az öltözőnk az emeleti könyvtárban van. Rengeteg magyar és spanyol nyelvű könyv hever egy alapvetően ehhez a mennyiséghez kis helyiségben. A közösség jelenlegi elnöke fel is hatalmaz minket, hogy nyugodtan vigyük el, ami megtetszik, és visszahozni sem muszáj. :-) Nem tudnak ennyi könyvvel mit kezdeni.

11 órakor kezdődik a mise, amin részt veszünk. A miséhez berendezett közösségi terem teljesen megtelik. Idősebbek és fiatalok gyűlnek össze. Házaspárok, családok jönnek, némelyek kisgyerekkel. Van, aki népi motívumos ruhában jön. Hogy miattunk-e vagy sem, azt nem tudjuk, de valahogy jóleső. Kérdezgetik, kik azok, akik 30 évvel ezelőtt is jártak Venezuelában. Innentől kezdve Maricán, Barbin és Szilágyi Lacin lógnak a legtöbben. Kubassy Zolinak pedig egy rokona jelenik meg.

Maga a mise spanyol nyelven zajlik, mi pedig a megfelelő részeknél énekelünk valami szépet. A mise végén köszöntenek minket, ekkor már természetesen két nyelven folyik a ceremónia. Elmondják, mennyire vártak már minket, és mennyire örülnek nekünk, és mekkora megtiszteltetés ez nekik. Ajándékba egy kegyképet kapunk, mi pedig egy nagyon szép, címeres magyar zászlót adunk a közösségnek, mivel kémeink jelentették, hogy ez jól jönne. Soma megköszöni a nevünkben a lehetőséget, és elmondja, hogy nekünk is nagy megtiszteltetés, hogy a Magyar Ház alapításának 45. évfordulóján, pont január 19-én lehetünk itt. Épp tolulna a számra, hogy 'ácsi, nem jól mondod', aztán leesik, hogy basszus tényleg január 19-e van. Csak itt ez 28 fokkal és verőfényes napsütéssel jár. Rossz nyelvek szerint ez most egy kifejezetten kemény tél itt Venezuelában. :-) Mert azért ne felejtsük el, hogy még mindig az északi féltekén vagyunk, ha nem is messze az egyenlítőtől, tehát ez itten a tél.

A mise végén még két magyar művet éneklünk el. Kocsár Hegyet Hágék-ját és Kodály Esti dal-ját. Ez utóbbinak a helyszín és maga a szituáció is külön jelentőséget ad. Egy-két könnycsepp összegyűlik a szemekben. Végül közösen énekeljük el a Himnuszt.

Ezt követően mi gyorsan készítünk még egy csoportképet, aztán elmegyünk átöltözni. Mire elkészülünk, a közösségi terem, teljesen más jelleget ölt. Az oltárt elbontják, és asztalokkal rendezik be a helyiséget. És még a bárpult is kinyit. Kapunk sört és üdítőt. És megkezdődik az ismerkedés. Az itteni magyarok kedvesen érdeklődnek, honnan is jövünk akkor mi pontosan, hova szoktunk menni, szoktunk-e ott találkozni más magyarokkal. Igyekszünk helytállni a kérdések és az előtörő emlékek tengerében.

Nekünk nyíregyháziaknak talán a legmeghatóbb találkozás azzal a nénivel történik, aki a Bocskai utca 11-ben lakott. Igen, otthon Nyíregyházán. 1944-ben, a német megszállás elől menekült el, azóta összesen 12-szer tudott hazamenni. Nekem meg az jut eszembe, hogy a német megszállásnak most akarnak nálunk emlékművet állítani - de jobbnak láttam ezt nem közölni a nénivel...

A másik érdekes beszélgetés egy 93 éves bácsival volt, aki 1946-ban jött ide orvosként. Elmondta, hogy akkor Venezuela maga volt a paradicsom. Mindössze hétmillió ember élt itt, és az egész ország gyönyörű volt. Most meg élnek itt 26 millióan. Hogy ez hogy alakult így...!? Azt mondja, hogy az olajkészletek megtalálása után egy olyan gazdasági fejlődés történt, amire az ország nem volt felkészülve társadalmilag. A korrupció iszonyatos. Nem dollármilliókról, hanem dollármilliárdokról lehet csak beszélni ennek kapcsán. És nagyon furcsa aránytalanságok alakulnak ki. Míg nálunk, Magyarországon nagyjából két dollár egy liter benzin,  addig itt 1 amerikai dollárért 600(!) litert benzint lehet venni. Nem vicc. 600, azaz hatszáz liter benzint. Asszem, ez maga a megvalósult rezsicsökkentés! Persze ez már egy másik blognak lehetne a témája. Viszont tejet - na azt például nem lehet kapni.

Ebédre két menüből lehet választani. Az egyik sült csirkecomb gombás mártással, párolt káposztával és krumplival, a másik pedig marhasült barnamártással, fekete lencse és babsalátával, sült banánnal és rizzsel. Én ez utóbbit kértem, hiszen egy jó dél-amerikai marha steak-et nem hagy ki az ember. A sült banánról először nem tudtuk, mi az, aztán felvilágosítottak az itteniek, hogy ez egy spéci banán, amit nyersen nem is esznek. Csak főzve vagy sütve. Nekem nagyon ízlett. Azt gondolom, továbbra sem lehet panaszunk az ellátásra. Desszertnek mandulás sütit kapunk.

Közben a Magyar Ház közönsége egyre nő, ugyanis kiderül, hogy fizetős ebédre is van itt lehetőség. Ezek szerint népszerű lehet az itteni konyha, mert sokan jönnek, nem csak magyarok. Ők töltött káposztát kapnak, tejföllel, fehér kenyérrel, desszertnek somlói galuskát vagy Dobos tortát. És közben a magyarok továbbra is jönnek és beszélgetnek, és annyira élőnek és pezsgőnek tűnik ez az egész közösség, hogy kicsit el is felejtjük, hogy mindeközben mindannyian szögesdrótok közé vagyunk kényszerítve. Furcsa ez a kettőssége ennek a helynek.

Ebéd után levezetésként még a Mátrai Képekből adunk elő egy részletet, aminek a hangulatától szinte felrobban a Magyar Ház. Óriási a siker. És egy kicsit még maradnánk, de az időbeosztásunk nem engedi. Elbúcsúzunk és megyünk. A hazaúton a kecskebenzint tankoló buszunk végleg feladja a küzdelmeket. Amíg a Magyar Házban voltunk, a sofőr egyfolytában a motorból lógott kifelé, de ezek szerint nem sikerült elhárítani a hibát. Végül se előre, se hátra. MNegvártuk, amíg a másik busz visszajön értünk.

Délutánra egy nagyon rövid városnézés van beiktatva, ami igazából annyiból áll, hogy elvisznek minket egy közeli plázába. Nagyjából negyven percet töltünk ott. A fiúk ezt az időt könnyen el tudják ütni, találtunk ugyanis egy helyet, ahol a 3 decis sört 200 forintért adták. És ez már egy drága helynek számít itt. Ezt onnan tudom, hogy a plázából hazafelé érintettük a szállásunkhoz közel lévő boltot, ahol ugyanazt a három decis sört 52 forintért adják. Egy kis üdítőt és chipset vettem, mert igazából nem volt nagy felhozatal semmiből. A polcok fele üres. Alkoholt pedig vasárnap nem lehet venni. A szállásra szerencsésen visszaértünk és ez nagy megkönnyebbülést jelentett a kísérőnknek, John-nak. Szemmel láthatóan - nem csak ő, minden kísérőnk - nagyon aggódnak azért, hogy csak ne legyen semmi bajunk és jól érezzük magunkat. Még mindig nem tudjuk felmérni, hogy ez a biztonságosdi vajon csak fel van-e fújva, vagy tényleg ennyire gáz van itt. Ám mivel ők a helyiek, inkább elhisszük nekik.

Délután még Soma tart egy próbát nekünk, ekkor leesik számomra, hogy én bizony a mappámat, benne az útlevél-másolatommal a buszon felejtettem. A kísérő azonnal telefonál, meglesz - mondják. Én mindent elhiszek.

Próba után édes a vacsi, sütőtökkrém-leves és tonhalsaláta a menü. Ez is nagyon finom. Meg is tanultam, hogy 'Estaba mui rico' (azt nemtom, hogy így kell-e leírni), vagyis 'Nagyon finom!' A szakácsnénink pedig - nevezzük csak Zsanuáriának - mosolyogva fogadja a dicséretet.

Vacsi után - követve a biztonsági előírásokat - kilencen kísérjük vissza Somát és Ildikót a szálláshelyükre. Szerencsére két emberrel találkoztunk csak közben össz-vissz. Hazaérve pedig a társaság szépen elcsendesedik.

Élménnyel és érzelemmel teli nap volt, dehát ilyen ez a latin virtus... :-)

jóéjt

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.